Az AFl a véralvadásgátló kezelés (thromboembolia-profilaxis) nézőpontjából a közismert elektropatológiai és klinikai különbségek ellenére a pitvarfibrillációval (AF) azonos elbírálás alá esik (12, 74). Mindmostanáig nem állnak rendelkezésünkre olyan prospektív, randomizált, klinikai vizsgálati eredmények, amelyek ennek a terápiás felfogásnak a létjogosultságát vitathatatlanul bizonyították volna. Számos érv szól mindazonáltal amellett, hogy az AFl-es betegeket – hosszú távon és periprocedurálisan egyaránt – ugyanolyan szempontok (elővigyázatos thromboembolia- és vérzéskockázat-becslés) szem előtt tartásával kell antithromboticus kezelésben részesíteni, mint a pitvarfibrillálókat (1, 12, 24, 40, 41, 78, 81, 82, 148). 1. Az AFl-ben szenvedő betegek 25–35%-ának, egy Waldo által idézett hatalmas elemszámú Medicare-adattár szerint háromnegyedének (~75%) vannak rövidebb-hosszabb AF-es epizódjai/periódusai (146). 2. Az újabb, hosszú távú EKG-monitorozásra alkalmas módszerekkel nyert eredmények megerősítették, hogy az AFl igen gyakran „megy át” AF-be és vice versa, más szóval a kétféle ritmuszavar időszakosan váltakozik. 3. Intracardialis elektrofiziológiai vizsgálatok bizonyították, hogy vannak olyan páciensek, akikben valamelyik pitvar körülírt régiója (többnyire a jobb pitvar elülső fala) regulárisan lebeg, a bal pitvar és a jobb residualis része viszont irregulárisan, AF-re jellemző módon kaotikusan csillámlik; ilyenkor a testfelszíni EKG-n fibrilloflatternt (flitternt) láthatunk. 4. A paroxizmális, rekurrens AF preventív antiarrhythmiás kezelése során, elsősorban I/C hatástípusú antiarrhythmicumok (propafenon, flekainid) és amiodaron hatására, viszonylag gyakran (5–25%) lép föl típusos AFl, azaz az ingerületvezetést lassító orvosság a multiple wavelet (több, kisebb reentrykör jelenlétén alapuló) AF-et egy nagy jobb pitvari (single loop) reentrybe „rendezi” (45, 92, 99, 109). 5. A „krónikus” AFl gyógyszeres vagy elektroterápiás megszüntetését a pitvarok kontrakciós/relaxációs működésének károsodása, ún. postcardioversiós pitvarkábulat (stunning) követi: a balfülcse-funkció késve áll helyre, gyakori a spontán echokontraszt-képződés, növekszik az intraatrialis vérrögképződés lehetősége, a szisztémás vagy cerebralis thromboembolisatio (TIA = tranziens cerebralis ischaemiás attak, stroke) kockázata, miként AF-ben (41, 78, 130). Ghali és munkatársainak metaanalízise bizonyította, hogy a tartós AFl a pericardioversiós időszakban és hosszú távon (~3%/év) egyaránt növeli a thromboembolia-rizikót, amely hatásos (K-vitamin-antagonista) véralvadásgátló (elő)kezeléssel és prekonverziós echokardiográfos vizsgálattal mérsékelhető (55). Biblo és munkatársai 2001-ben számoltak be 749 888, nyolc évig követett Medicare-beteg (AF = 337 428; AFl = 17 413, kontroll = 395 147) stroke-incidenciájáról: kimutatták, hogy az „izolált”/tiszta AFl kisebb stroke-kockázattal jár, mint az AF és az ún. „kevert” forma (AFl + AF) (3. ábra) (4). Lee és munkatársai összefoglaló tanulmányukban arról írnak, hogy az évenkénti stroke-rizikó „krónikus” AFl-ben 1,6–2,2%, kb. harmada az AF-ben észlelhetőnek (78). 6. Vannak szórványos klinikai és experimentális megfigyelések, amelyek azt bizonyítják, hogy a pitvarok AFl-terminációt követő mechanikai működészavara enyhébb (mint AF-ben), és a diszfunkció kalcium vagy katecholamin iv. befecskendezésével rögvest eliminálható; ezek a vizsgálati eredmények azonban nem vihetők át a hétköznapi klinikai gyakorlatba, a jelenleg érvényes szabályok szerint ugyanis a két napnál hosszabb ideje fennálló AFl után ugyanúgy folytatni kell az antithromboticus terápiát, mint AF-ben. 7. Mivel a típusos (CTI-dependens) AFl transzkatéteres ablatiója után a betegek jelentős részében (20–60%) előbb-utóbb AF jelentkezik, érthető az intervenciós szív-elektrofiziológiában élenjáró rennes-i munkacsapatnak az a megfigyelése, miszerint hét év (után)követés alatt a betegek 7%-ában jelentkezett (postablatiós) ischaemiás stroke (91).