Annak ellenére, hogy a típusos, CTI-függő AFl gyakori ritmuszavar, a mechanizmusát jól ismerjük, és katéterablatióval eredményesen kezelhető, a számos rendelkezésre álló közlemény értékelését az alkalmazott eljárások és technológiák különbözősége, a kezelt betegcsoportok eltérő nagysága és tulajdonságai, valamint a különböző procedurális végpontok használata nehezíti. Több fontos, a sikeres ablatiót követő és a beteg sorsát alapjában érintő körülményről – mint például mortalitás, anti­arrhythmiás gyógyszerek és véralvadásgátlók használata – nincs elegendő és jól dokumentált információ. A sikeres CTI-ablatio után hosszabb-rövidebb idővel jelentkező AF vagy atípusos AFl előfordulása széles határok között mozog a különböző vizsgálatokban (118). Az AFl-ablatio kezdeti időszakában a procedúra végpontja a tachycardia megszakítása és a szokásos elektrostimulációs módszerekkel történő újraindítás dokumentált sikertelensége volt. Az ablatio azonnali sikerének aránya nagy volt (77–100%), de az arrhythmia az esetek 20–45%-ában visszatért (103). Az a fölismerés, hogy a fenti kritériumok nem jelentik szükségképpen az irreverzibilis kétirányú CTI-blokk kialakulását, továbbá a CTI-blokk dokumentálására alkalmas újabb manőverek bevezetése (a magas akut sikeres kimenetel megtartása mellett) sokkal kedvezőbb hosszabb távú arrhythmiakiújulási arányszámokat eredményezett. A 90%-ot meghaladó azonnali siker mellett – kétirányú CTI-blokk dokumentálásával a procedúra végén – az esetek 85–95%-ában a típusos AFl nem tért vissza az adott utánkövetési periódus alatt. Egy 2009-ben publikált, 153 tanulmányban szereplő 10 719 beteg adatait összegző metaanalízis alapján a CTI-ablatio azonnali sikere 94,3% volt (118). Az adekvát végpont megválasztása és dokumentálása mellett a technológia/katétertechnika fejlődése is hozzájárult a javuló eredményekhez. Az irrigációs katéternek és a 8–10 mm hosszú ablatiós elektródnak a használatával gyakrabban értek el teljes CTI-blokkot, mint a konvencio­nális, 4 mm-es katéterrel (95%, 92,7% szemben 87,9%-kal). A procedúra végén legalább 30 perc megfigyelési idő után ismételten dokumentálni kell a kétirányú CTI-blokk jelenlétét. Ha a vezetés korai vissza­térésére utaló jel van, újra ablatiót kell végezni, megfelelő diagnosztikus lépéseket követően. Farmakológiai tesztek, izoproterenol és/vagy adenozin alkalmazása szintén segíthet a várható recidívaarány csökkentésében. A CTI-ablatiót követő 12,1 ± 0,6 hónapban a mortalitás 3,3% volt; a betegek 31,6%-a szedett antiarrhythmiás gyógyszert, főként az AF kezelése céljából. A kezdeti sikeres ablatio után, az átlagosan 13,8 ± 0,3 hónap megfigyelési időszak alatt az esetek 10,9%-ában tért vissza a típusos AFl. A recidíva aránya az irrigált és a 8–10 mm-es katéterek használata esetén alacsonyabbnak bizonyult a 4 mm-es katéterekkel elért eredményekhez képest (6,7% vs. 13,8%) (118). Sikeres CTI-ablatiót követően 15,2 ± 0,4 hónap utánkövetési idő alatt az AF előfordulása 33,6% volt. Ebben benne van az atípusos AFl és AT előfordulási gyakorisága is, de az arrhythmiák túlnyomó többsége AF volt. Az egyetlen tényező, amely statisztikai szempontból szignifikánsan kapcsolható a postablatiós AF kialakulásához, az AF ablatio előtti fennállásának/előfordulásának ténye. Amikor az ablatio végpontja kétirányú CTI-blokk volt, az AFl recidívaaránya alacsonyabb lett, de AF-et gyakrabban dokumentáltak. Ha a CTI-blokkot nem kellett bizonyítani mint végpontot, az AFl gyakrabban kiújult, és AF ritkábban jelentkezett. Az AFl és az AF kombinált előfordulása közel azonosan alakult, függetlenül attól, hogy melyik végpontot használták (44,2% és 46,1%). Az AF fellépése 17,6 ± 1,9 hónap utánkövetés alatt 23,1% volt megelőző AF-epizódok hiányában és 52,7% anamnesztikus AF jelenlétében/után. Az idő múlásának függvényében egyre gyakoribbá vált az AF, és előfordulása meredekebben nőtt azokban a betegekben, akik a CTI-ablatio előtt nem tapasztaltak ilyen arrhythmiát. Az AFl-ablatio után 5 évvel a fenti két csoportban az AF incidenciája kiegyenlítődött (60%) (118). Hasonló utánkövetési adatok alapján egyes szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy az ablatio után megfigyelt arrhythmiák a pitvari szívizom elektromos működésének krónikus és progresszív megbetegedését jelentik, és a tachycardiák gyakoribbá válása az idő múlásával a kórfolyamat természetes lefolyását tükrözi. Ebben az értelemben az AFl kezelése RF ablatióval palliatív jellegű (50). Az AF és az AFl korábban tárgyalt kölcsönös kapcsolata alapján lehetséges, hogy az ablatio előtt a paroxizmális AF beindítja az AFl-t, míg sikeres ablatio után ez nem történhet meg, és csak AF manifesztálódik (88). Az AFl eliminációja késleltetheti, de nem akadályozza meg az AF kialakulását. Vannak olyan vélemények, hogy a CTI-ablatióval egy időben érdemes lehet anatómiailag vezérelt AF-ablatiót is végezni (39). Együtt előforduló AF és AFl esetén alacsonyabb arrhythmiarecidívát és jobb életminőséget dokumentáltak AF-ablatio és kombinált AF- és AFl-ablatio után, mint egyedüli procedúraként végzett AFl-ablatiót követően (101). A fentiek alapján fölvetődik a kérdés, hogy az ablatio valóban gyógyító beavatkozás-e típusos AFl-ben, ahogyan például az AV bypass járulékos nyalábok sikeres ablatiója egyszer és mindenkorra meggyógyítja a Wolff–Parkinson–White-szindrómát. Abban az értelemben, hogy a kétirányú CTI-blokk sikeres létrejöttével a típusos AFl szubsztrátuma megszűnik, ez a speciális arrhythmia az esetek többségé­ben gyógyultnak tekinthető. Újabb arrhythmiák fellépése magától értetődően további kezelést igényel. A típusos AFl sikeres ablatiója azonnali javulást jelent a betegek túlnyomó többségében. A hosszú időn át fennálló AFl által okozott tachycardia-dependens cardiomyopathia („arrhyth­mogen tachycardiomyopathia”) sikeres transzkatéteres intervenció után visszafejlődik, a bal kamra szisztolés funkciója normalizálódik (87). Hosszabb távú utánkövetés alapján az életminőség (QoL = quality of life) jelentős javulását találták sikeres AFl ablatio után (7). Morady 7071 beteg eredményét leíró összefoglaló tanulmányában hosszú távon az esetek 97%-ában nem tért vissza típusos AFl a CTI-ablatio után, és csupán 4%-ukban volt szükség ismételt ablatióra (103). Megfelelően kiválasztott betegek esetében a CTI-ablatiót gyógyító, kuratív beavatkozásnak tartja. Az AF ablatiós kezelése kapcsán egyre inkább elterjedőfélben lévő nagyon hosszú távú EKG/EG-monitorozás segítséget nyújthat az AFl ablatiója utáni arrhythmiák előfordulásának földerítésében és annak eldöntésében is, hogy az antiarrhythmiás és antikoaguláns kezelés abbahagyható-e, és ha igen, mikor. A beültethető automatikus EKG-monitornak (ILR = implanted loop-recorder) fontos szerepe van ezen a területen is, mert 1–1,5 év alatt természetesen több ritmuszavart dokumentál, mint a hagyományos monitorok (24–48 órás Holter-készülék, 30 napos arrhythmiamonitorozás) (72). Sikeres AFl-ablatio után az antikoagulációt minden bizonnyal legalább annyi ideig kell folytatni, mint sikeres cardioversiót követően tesszük. Ha a thromboemboliás komplikáció veszélye kicsi (például a CHADS2-pontszám ≤2), akkor a szokásos (K-vitamin-antagonista) antikoaguláns kezelés valószínűleg abbahagyható; kicsi kockázatú (CHADS2-pontszám ≤1) vagy rizikótényezővel egyáltalán nem rendelkező pácienseknél hosszabb távon aszpirin adásával lehet próbálkozni, annak tudatában, hogy az aszpirin thromboembolia-megelőző hatása a K-vitamin-antagonistákénál és az új típusú orális antikoaguláns gyógyszerekénél (NOAC = novel oral anticoagulants) egyaránt kisebb. Ha a rizikó nagy, döntő lehet az esetleges arrhyth­miák előfordulása. Amennyiben valamilyen módon megbízhatóan sikerülne dokumentálni, hogy a betegnek nincsenek ritmuszavar-epizódjai, föl lehetne függeszteni a krónikus vagy élethossziglan fönntartandó véralvadásgátló kezelést. Ennek a stratégiának a feltételei azonban még kidolgozásra és körültekintő klinikai kipróbálásra várnak. Adatok hiányában minden beteg esetében individualizált/személyre szabott stratégiára és szoros megfigyelésre van szükség. A típusos AFl kapcsán részletezett alapelvek, megfelelően adaptált kontextusban, az atípusos AFl-formák kezelésében is alkalmazhatók, noha nem vitatható, hogy ezeknek az újonnan megismert tachyarrhythmiáknak a kezelése a típusos AFl-énél kevésbé standardizált, részletes tárgyalásuk pedig meghaladná a jelen összefoglaló terjedelmének kereteit.