Létezik-e keresztény vagy katolikus pedagógia, s ha igen, hogyan ragadható meg? Vajon szükséges-e egyáltalán megragadni? A keresztény pedagógiáról és pedagógusról szóló könyvek, cikkek sora óriási. Hozzá kell azonban tennünk: ezek jó része a hitoktatásról vagy legalábbis a keresztény hitben való fejlesztésről, nevelésről fejti ki a különböző nézeteket. Ugyancsak gyakori, de újfent egy szűkebb réteget érint a tanítással foglalkozó szerzetesrendek számára vagy róluk írt kötetek, tanulmányok sora. Ezek ugyan nem feltétlenül a hitoktatásra koncentrálnak, hanem ismét egy olyan szűkebb csoportra, amelynek tagjai példamutatóak, szellemi és lelki értelemben termékenyítő és éltető hatásúak, de a pedagógustársadalomban, sőt annak a magát kereszténynek valló felében sem jelentenek reprezentatív tömeget. A pedagógiával óvodapedagógusként, tanítóként vagy tanárjelöltként ismerkedő s annak keresztény vetülete iránt érdeklődő hallgatók számára az igazi kérdés éppen az, hogy van-e jelentősége e kérdésfelvetésnek, amennyiben nem szerzetes, nem szerzetesjelölt, nem leendő hitoktató, s nem egy később egyházi fenntartású intézményben dolgozó személy keresi ebbéli útját. A válasz jelentősége is éppen abban rejlik – egyébiránt valamennyi érintett csoport számára –, hogy a keresztény pedagógiáról minden külső körülménytől, tantárgytól, intézménytől, családi állapottól függetlenül beszélhetünk, sőt felelősségünk és feladatunk is beszélni, hiszen e szókapcsolat kulcsa a keresztény pedagógus, aki pedig minden olyan ember, aki keresztény és pedagógus egyszerre. Krisztus követőjének lenni olyan mélységben meghatározója a keresztény személynek, hogy ez nem függ és változik feladattól, életállapottól, élethelyzettől, hangulattól. Ahogy közhelyszerűen mondani szokták, kereszténynek lenni nem csupán vasárnapi és templomi feladat. Sőt mi több, nem feladat, hanem lehetőség, meghívás. Pedagógusként a lényege ugyanennek a meghívásnak és lehetőségnek a közvetítése óvodai foglalkozást, írásórát, kémiai laborfoglalkozást tartva, érettségiztetve, kirándulva – ami értelemszerűen nem teológiai disputák formájában lehetséges, csakis a pedagógus hiteles keresztény élete, példája s annak tudatos vállalása útján. Ebből következően, aki hiteles keresztény s egyben pedagógus, akarva-akaratlan is a mintaértékű keresztény pedagógust testesíti meg. Lényegében az egyetlen, bár néha a legnehezebben megtehető lépés, amely ezt a definícióértékű létezést beteljesíti, hogy bátran vállalja is nézeteit, világképét.