Ezek közül a nevelésfilozófia, valamint a neveléselmélet alkalmaz leginkább, bár nem kizárólagosan, deduktív módszereket, vagyis a tudományos megközelítésnek azt a módját, amikor nem egyes tapasztalati elemek sokaságát összesítve következtetünk (ez utóbbi például a kísérleti fizika ún. induktív módszere), hanem bizonyos alapelveket, ún. premisszákat érvényesítünk a vizsgált terület értelmezésében (ahogyan a matematikai törvényszerűségeket és definíciókat alkalmazzuk például a geometriai problémák megoldásakor). A pedagógia területén ez általában jelentheti más tudományágak – az antropológia, a pszichológia, a szociológia vagy éppen a filozófia – helyesként elfogadott téziseinek alkalmazását a nevelés-oktatás világára, illetve a többféle lehetséges eredmény pedagógiai alkalmazásainak összehasonlító bemutatását, elemzését. Éppen ezért a nevelésfilozófiának és a neveléselméletnek nincs egyetlen hiteles, objektív módon igazolható paradigmája, ahogy általában a filozófiának és a társadalomtudományi elméleteknek sincs. Nem állíthatjuk, hogy az ókori Platón nevelésfilozófiája – amennyiben a filozófia egyéb tudományos igényeinek próbáját kiállja – jobb, rosszabb, hitelesebb vagy alkalmatlanabb kép a nevelésről, mint bármely 21. századi tudósé. De két kortárs, a nevelés elméleti kérdéseire átfogó, koherens és tudományos igényű választ adó rendszer közül sem választhatunk objektíve „megfelelőbbet”.