A nevelés mibenléte és mikéntje, mint látjuk, számtalan kérdést és problémát vet fel. Vajon létezik-e egyáltalán nevelés? Posztmodern korunk, mely a modern kor optimizmusával szemben gyanúval és kétkedéssel viszonyul a társadalmi rendszerekhez és magyarázataikhoz, s elvet bármilyen elérendő jövőképet, amelyet a teljes értékrelativizmus jellemez, nem meglepő módon a pedagógia létének megkérdőjelezéséig is eljut. Korunk gyermek-egyenjogúságot hirdető, a gyermeki önmeghatározást és önrendelkezést követelő gondolkodási iránya nyilvánvalóan szükségtelennek tartja a nevelést mint olyat. Erre a problémafelvetésre minden vita vagy minősítés helyett a következő, a nevelés szükségességéről és lehetőségeiről szóló fejezet válaszol majd. Meg kell azonban említenünk, hogy a korábbi elméletek mindegyikével akár tudatosan és tendenciózusan szakító, látszólagos antipedagógiai gondolkodás – mint ahogy posztmodern korunk számos más gondolati struktúrája – termékeny rendszeralkotóvá is válhat. Így jött létre a pedagógia elméletében (igaz, a gyakorlatban egyelőre nemigen, vagy talán általában sem, alkalmazható rendszerként) az ún. konstruktivista szemlélet, mely tagadja az iskola (bármiféle szervezett pedagógiai munka) szerepét és létjogosultságát, a leírható általános személyiségfejlődést, sőt a világ objektív megismerhetőségének lehetőségét is. Teljes mértékben szubjektivista, vagyis kizárólag személyre szabott oktatást, nevelést tart elképzelhetőnek, és az is kizárólag a személyben a világról kialakuló képzet (azaz a konstrukció – innen az iskola elnevezése is) fejlesztését szolgálhatja bármiféle kívülről adott konstrukció helyett.