Az írásos műveket kategorizálni szándékozó, korai elméleti munkákra jellemző, hogy főként tartalmi-érzelmi kritériumok alapján csoportosítják a szövegeket. A műfaji megnevezéseket követő rövid definíciókat elsősorban a szövegtípusok alkalmi stílusértéke szerint határozták meg, nem tartalmaznak azonban objektív utalásokat az így megkülönböztetett műfajok stílusbeli vagy formai megkötéseiről. A kínai költészetről szóló első elméleti munkák a Dalok könyve gyűjteményről szóló, összegző tanulmányok, kommentárok voltak. Ezek a művek elsősorban a gyűjtemény verstípusainak, általános jellemzőinek méltatására épültek, kritikai hangvételüket a konfuciánus hagyományértelmezésből nyerik. A kínai műfajelmélet és költészetelmélet újabb ösztönzést a Han-kori (汉, i. e. 206 – i. sz. 220) szöveggondozásból merített, amikor is a klasszikus konfuciánus szövegek újraértelmezését, kommentárokkal való kiegészítését – sokszor lényeges változtatásokkal – tűzték ki célul. A korabeli költészetet megtermékenyítő császári intézkedések (Zenei Hivatal, Zenepalota – Yuefu, 乐府; Császári Akadémia – Taixue, 太学 létrehozása) a líra társadalommegújító hatásának felélesztésére tettek kísérletet, a hivatalnoki vizsgarendszer kiépülésével a költészet ismerete és művelése a megbecsült írástudói tevékenységek közé emelkedett.