Amikor a generatív nyelvtan az 1950-es évek közepén megjelenik (Chomsky 1957), az amerikai szellemi életet többé-kevésbé a behaviorizmus és a ma például Pinker (2002) munkáiban emlegetett standard társadalomtudományi modell (STTM) uralta. Ennek két lényeges tézise van a nyelv természetére nézve. Minden emberi teljesítmény lényegében tanulás következtében bontakozik ki. Biológiai beágyazásában a tanulásnak olyan egyetemes elvei vannak, amelyek minden fajra, de legalábbis minden emlősre jellemzőek. Másrészt, az emberi kultúrákban, az emberek teljesítményében és így az emberi nyelvben meglévő különbségek is pusztán a kulturális–társas–társadalmi közeg formáló hatásainak révén bontakoznak ki. Azt, hogy „mi tanulódik”, az egyes kultúrák önkényes eltérései határozzák meg. Az egykori, évszázadokkal ezelőtti empirista tabula rasa elv kap itt határozott haladáselvű, relativisztikus és optimista értelmezést. Optimista és haladáselvű, hiszen az STTM, s maguk a gyakorló állatkísérletező behavioristák is abban hisznek, hogy mindez egy társadalmi reformprogram szolgálatába állítható. A kompenzáló nevelési programokkal a társadalmi eredetű emberi különbségek csökkenthetők, ezzel az emberi kudarc is csökkenthető és így tovább. Az 1960-as évekre ezt a koncepciót két módon kérdőjelezi meg az öröklés előtérbe állítása. Az egyik koncepció – Chomsky és követői ebbe a táborba tartoznak – részben a modern etológia eredményeire támaszkodva, részben pedig egy sajátos történelmi ön-újraértelmezésnek, a kartéziánus nyelvészet koncepciójának (Chomsky 1967) megfelelően, univerzálisan (U), az emberi nem egészére állítja előtérbe azt a felfogást, hogy éppen legérdekesebb tudásaink eleve adottak. Innát, készen kapott rendszerek működéseképpen bontakozik ki a legtöbb magasabb kognitív teljesítmény, így kitüntetetten az emberi nyelv is. Ahogy Farkas Katalin és Kelemen János (2002, 58) fogalmazzák meg ezt a tézist, „A minden emberben megfigyelhető tulajdonságok veleszületett tulajdonságok” (U elv). A kor, az 1960/1970-es évek másik velünkszületettségi felfogása viszont, az 1960-as évek nagy társadalmi reformvíziói (Amerikában például a nagy társadalom álma) felett érzett (a liberálisok szerint csak vélt) kudarc értelmezéséből indul ki. Bármilyen sokat költsünk is a szegény gyerekek és például az Egyesült Államokban a feketék korai iskoláztatására, a különbségek az értelmi képességekben mégis megmaradnak (Jensen 1969). Ez a koncepció az öröklés problémáját elsősorban az emberi különbségek értelmezésére vezeti be. Ahogy Farkas és Kelemen (uo.) megfogalmazzák: „Az emberek közötti különbségek veleszületett különbségek” (K elv). Az 1. táblázat ezt a két felfogást hasonlítja össze, korábbi dolgozataim (Pléh 2002; 2012) nyomán (l. még Block–Dworkin 1976; Jensen 1969; Eysenck 1967; 1971).