Az infrastruktúra megléte – vagy éppen hiánya – alapvetően befolyásolja a digitális transzformáció esélyeit. Ugyanakkor azt is világosan láthattuk, hogy bármilyen adottságok mellett lehetőségünk van rá, hogy elinduljunk ezen az úton. Ezt nagyon fontos látnunk és értenünk, mert hatalmas a kísértés, hogy a feltételrendszer hiányosságait pajzsként magunk előtt tartva elzárkózzunk a 21. századi pedagógia minden elemétől. A másik, kifogásokból emelt fal a digitális bevándorló–digitális bennszülött mítoszából táplálkozik, hiszen ha a diákjaink valóban ennyire magától értetődően ismerik ezeket az eszközöket, és mi, bevándorló tanárok tényleg semmi újat nem tudunk mondani nekik, akkor egyszerűbb és praktikusabb minden digitális eszközt kizárni, mert csak zavarnak. Arról nem is beszélve, hogy ha esetleg mégis megpróbáljuk használni, azt kockáztatjuk, hogy csúfosan leégünk tanítványaink előtt, és odalesz a nagy nehezen megszerzett tekintélyünk. Erre nap mint nap láthatunk és hallhatunk jellemző történeteket. Például abban a gyakorló iskolában, ahol a jelöltek kérdésére, hogy használhatnak-e a gyakorló tanítás során IKT-eszközöket, az volt a vezető tanár válasza, hogy nem nagyon vannak, vagyis csak néhány darab, és szörnyen nagy a foglaltságuk, így esélytelen lenne megszerezni őket az órára. A valóság ezzel szemben az, hogy többcsoportnyi felhasználható laptop volt az intézményben, amelyeket alig használt valaki, így bármikor elvihetők lettek volna. Valamiért mégis úgy gondolunk ezekre az eszközökre, mint nagyon ritka, az órán inkább káros vagy legalábbis felesleges adalékokra.