Lakatos Mária

Adózás I.

Bevezetés

Az Adózás I. című tantárgy célja, hogy hallgatói képet kapjanak a modern állam egyik legfontosabb tevékenységének, a közösen megtermelt javakból húzott részesedés kivetésének, beszedésének, illetve ezek szétosztásának módjáról. A hallgatók nem először találkoznak ezzel a témával, Dr. Tóth Tamás Vállalati pénzügyek I. című tantárgyában már hallhattak a főbb adó fogalmakról.

Az Adózás I. elsősorban az alapvető fogalmakat és összefüggéseket mutatja be, majd ezekre építve írja le a három alapvető adófajtát, a személyi jövedelemadó rendszert, a forgalmi adórendszert és a társasági nyereség elvonási formáit. Emellett tárgyalja még a helyi adók rendszerét is, amely szoros egységben vesz részt a javak újraelosztásában regionális, térségi, tagállami szinten. Természetesen az elvek mellett a mai főbb adórendszereket is bemutatja, de a hangsúlyt mindenképpen a mai magyar adórendszer megismerésére helyeztük, amely elengedhetetlen része egy közgazdász ismereteinek.

Egy adott ország aktuális adópolitikája mindig a gazdaságpolitikában meghatározott, rövid és hosszú távú prioritások teljesítésének egyik, a bevételek garantálásában kiemelkedően fontos szerepet játszó eleme. Az adózás rendszere a mindenkori költségvetési politika része, amelynek – elsősorban a bevételek előteremtése révén – az adott időszak kijelölt céljait kell szolgálnia. Az adórendszerek fejlődése a II. világháború után alapvetően módosult, miután a gazdaságpolitika és ezen belül az állami költségvetés szerepvállalása az 1929-es világválság után alapjaiban változott meg, a költségvetés anticiklikus, keresletélénkítő feladatokat vállalt magára. A piacgazdaságokban az állam funkciói között egyre jobban felértékelődött a közösségi célok megvalósításában játszott szerepvállalás, így az általános jólét emelése, a gazdasági növekedés ösztönzése, a munkanélküliség mérséklése, a szociális biztonság megteremtése, általános nyugdíjbiztosítási rendszer bevezetése. E feladatokat csak a központosított jövedelem GDP-hez mért részarányának folyamatos növelésével lehetett teljesíteni.

A gazdaságilag fejlett államokban szükségszerűen megtöbbszöröződtek az állam növekvő szerepvállalását finanszírozó – többek között a társadalombiztosítással összefüggő – kiadások és támogatások, s ennek fedezetét természetesen az adóbevételek teremtették meg. Erre a tartós konjunktúra időszakában egészen a nyolcvanas évekig a GDP fedezetet nyújtott, hiszen míg a világ GDP-növekedése a napóleoni háborúk és a második világháború közötti időszakban éves átlagban kereken 2% volt, addig a legutóbbi fél évszázadban töretlenül fejlődött átlagosan 4%-kal [1], így az évről évre megtermelt bruttó hazai termék értéke korábban elképzelhetetlen nagyságúra növekedett. A megtermelt jövedelemből pedig egyre nagyobb részarányt központosított és osztott el újra a költségvetés, megteremtve a szociális biztonságoz szükséges intézményrendszert is. A nyolcvanas évektől kezdve azonban a gazdaságpolitika értelemszerűen erősen átitatódott a pénzügypolitika elemeivel, ahol szintén változtak a hangsúlyok, miután a növekvő állami szerepvállalás megteremtette az állandósuló költségvetési hiányt is.

Így alapvető kérdéssé vált az egyensúly és ezen belül is a költségvetési egyensúly biztosítása, illetve az ehhez vezető út megtalálása. Ezek az exogén kényszerek is szerepet játszottak az adózás általánossá válásában, illetve ezzel párhuzamosan erőteljes ösztönzést adtak arra, hogy az adózás hatásmechanizmusát makro- és mikroszinten is behatóbban vizsgálják.

Ebben a rendszerben egyre sürgetőbb állami igény a bevételek növelése, ami előtérbe helyezte az adózást, mint eszközt. Ennek természetes következményeként önálló adópolitikát nem lehetett definiálni, hiszen mindig az adott gazdaságpolitikai elvárások határozták meg a bevételi igényeket, és ennek megfelelően alakították ki, módosították az alkalmazott adórendszert is. [2]

Miközben az adórendszer egyik feladata ilyen erősen kötődik a fiskális politikához, további fontos funkciókat is teljesítenie kell, ezek közé tartozik többek között a megtermelt javak allokációja, amely a szabadpiaci verseny és a versenyképesség problémakörébe tartozik, és a megtermelt javak redisztribúciója, ami az adó és szociálpolitika összefüggéseit érinti.

A hagyományos állami, államhatalmi szerepek azonban a kilencvenes évektől kezdve megkérdőjeleződtek: elmosódtak a globális vállalatok révén a korábbi nemzetállami határok, a gazdaságpolitika és ezen belül a fiskális, illetve adópolitika erőteljes determinációval találta szemben magát. A gazdaságpolitikának és ezen belül az adópolitikának egy újfajta növekedési, és ennek megfelelően a korábbitól eltérő gazdasági modellt kellene szolgálnia, amiről azonban egyelőre csak tapasztalati tények állnak rendelkezésünkre [3]. Ugyanakkor a globalizáció, amely gazdaságpolitikai szinten a gazdasági liberalizáció újbóli előtérbe kerülését jelenti, társulva egy merőben új jelenséggel, a pénzügyi irányítástechnika és a számítástechnika-telekommunikáció összefonódásával, korábban elképzelhetetlen mértékben gyorsította fel a gazdasági és döntési folyamatok sebességét, tette hozzáférhetővé az – adózási – adatbázisokat, és kapcsolta össze az egyes országok gazdasági és irányítási folyamatait, szabályozási mechanizmusait.

Ebben a helyzetben az adózás nem pusztán a nemzeti gazdaságpolitika eszköze, hanem a nemzetek alkotta gazdasági közösség működésének egyik eleme, amelynek nemzeti szintek felett garantálnia kell a versenysemlegességet, miközben megmaradnak allokációs és disztributív feladatai a nemzetállam keretein belül [4]. Az utóbbi években értelemszerűen ütköznek a nemzeti és globális érdekek az adózás területén is, külön csoportot alkotnak a kis, nyitott gazdaságok, amelyek kénytelenek alkalmazkodni a globális szereplők által diktált feltételekhez, nemcsak árfolyam- és kamatpolitikájukon keresztül, hanem az adórendszer egyes feltételeiben is.[5]