Lakatos Mária

Adózás I.

4.1. A vagyonadók eredete

Az adók népes családjában speciális helyet foglalnak el a nem a központi, hanem a helyi önkormányzatok által kivetett adók. Ez az adótípus általában a vagyon valamilyen formája után szab ki közterhet, ahogy Musgrave írja: „a vagyonadó hatékonyan használható olyan esetekben, amikor a jövedelemadó kudarcot vall.” [41]

A helyi adók története szorosan összefügg a vagyonadóztatással, hiszen a mai napig a helyi adózás alapját képezik a helyben található vagyontárgyak. Vagyonadót, amelyet a legtöbbször tized, tizenketted stb. formában vettetek ki, a kiválasztott vagyontárgyak után kellett fizetni, ezek közé tartozott a föld, a ház, a vár, a kastély, de hasonló értéket képviseltek egyes ingóságok is, a lábasjószág, a marhák, a lovak komoly és adóztatható értéket jelentettek.

Természetesen föllelhetőek ötletesebb, vagy legalább szokatlanabb megoldások is, a kapuadót felfoghatjuk a családi vagyonadó egyik formájának, ahogy a nyitott tűzhely szellőztetésére épített, általában a családhoz mint vagyoni egységhez kötődő kéményadó szintén hasonló célokat szolgált. Extrém példa az ukrán Lvov (Lemberg), ahol a főtér kétablakos házai adómentesek maradtak, míg a harmadik ablak után már adót kellett fizetni. Az adó optimalizálás nyomai a mai napig fellelhetőek, egyetlen háromablakos ház (az egykori bírói kúria) díszíti ma a főteret.

Az angolszász régióban a brit korona legfontosabb kiváltsága volt az adószedés a gyarmatosított, vagyis a birodalomhoz kötődő területek után, és a vagyonadó többek között központi adóként funkcionált. Az elszakadás – például a frissen gyarmatosított Amerikáé –egyben az adószedésről való kényszerű lemondást is magával hozta, nem véletlen, hogy a függetlenség kivívása után a vagyonadót az USA-ban helyi adóként vezették be és az is maradt a mai napig.

A vagyonadóztatás elméleti alapja hasonlatos a személyi jövedelemadózáséhoz, a haszonelv, illetve a fizetőképességi elv alapján lehet adót kivetni a különböző vagyontárgyakra. Igaz, az adó tárgya miatt – nem jövedelemről, hanem ingó, vagy ingatlanról van szó –, más jogcímet ad az adószedésre.

A haszonelv alapján kivetett adó esetében indokul szolgál, hogy a közszolgáltatások növelik az ingatlanok értékét, ezért a tulajdonosoknak fizetniük kell.

Ennek a megközelítésnek az eredetéül Locke angol filozófus XVII. század végén megalkotott államelmélete szolgál, eszerint az állam a tulajdon legfőbb védelmezője, ezért a tulajdonosoknak meg kell fizetniük ennek költségeit. Az adó alapja a nettó tulajdon (a teljes személyi tulajdon, pénzügyi aktívák, ingóság, ingatlanok – kötelezettségek).

Az adóból származó bevételeket csak a tulajdon védelmével kapcsolatos szolgáltatásokra szabad fordítani (felújítás, beruházás, jogi infrastruktúra, bíróság, igazságszolgáltatás). Ha ezt az elvet alkalmazzuk, akkor erőteljes kötöttségekkel bástyázhatjuk körbe az ily módon beszedett adókat. Egyrészt eleve feltételeznünk kell, hogy a vagyontárgyak, az ingatlanok és ingóságok azonos módon részesülnek a helyi közszolgáltatásokból, másrészt az adó a közszolgáltatás ára, vagyis a közszolgáltatásból eredő haszon egyenlő az árral, vagyis adóval, amit fizetni kell érte.

Ezekből a feltételezésekből azonban a valóságban egyik sem működik, mert a tulajdonadóból beszedett bevétel zöme egyéb közkiadásokat szolgál, például oktatást, amelynek hasznán az állampolgárok nem feltétlenül az ingatlanvagyon eloszlásának megfelelően osztoznak.

Ebből már adódik a következtetés, az ingatlanadó meglehetősen szegényes eszköz az ingatlanhoz nyújtott szolgáltatások díjának behajtásához. Egy differenciált adó – például a kapott haszonból való részesedéshez kötve – jobban tükrözné a valóságot.

A fizetőképességi elv alkalmazása másik oldalról közelíti meg a problémát, újabb ellenmondásokat hozva a felszínre, ami erőteljesen kötődik az árutermelő gazdálkodásban a pénz által elfoglalt helyhez. A gyarmatosítás idején a fizetőképesség mutatója elsősorban az ingatlan és a személyi tulajdon, valamint az állatok voltak.

A XX. századra megfordult a helyzet, az árutermelés ipari méretűvé válásával megszületik a számlapénz is, a jövedelem nagy része pénzben kumulálódik, majd vagyonná lesz (ingó, ingatlan vagyon). Így lehetővé válik az adó pénzbeni beszedése a korábbi terményben, jószágban számolt kötelezettséggel szemben. Ami nem változott, az az adó tárgya, a vagyon, amely jól látható, megfogható az adó végrehajtása szempontjából. A fizetőképességi elv alkalmazása pedig pusztán annyit jelent, minél értékesebb a tulajdon, annál többel kell a közös kiadásokhoz a vagyon tulajdonosának – pénzben – hozzájárulnia.

A vagyonadó mellett szokás érvként felhozni, hogy pótolja a jövedelemadó hiányosságait – például láthatatlan jövedelmekből nagyon is jól látható, adóztatható vagyon képződik –, ha valaki nem költ, hanem vagyona gyarapszik, akkor másként nincs is mód a megadóztatására.

A vagyonadó alapja a nettó vagyon, az adóalap pedig szélesebb, mint a jövedelem, mert magában foglalja a pénzt, jövedelmet termelő és nem termelő elemeket is.

A vertikális és horizontális méltányosság elveinek itt is érvényesülniük kell, a különböző típusú tulajdontárgyak egységesen adózzanak, ne pedig a tulajdon típusa szerint.

A vagyonadó nemcsak a jövedelmek átcsoportosításában kap helyet, hanem szociális funkcióval is rendelkezik. A társadalmi ellenőrzés egyik formája, amellyel mérsékelni lehet például a családi helyzetből fakadó vagyoni különbséget, ráadásul a vagyon elosztásából származó egyenlőtlenségek más típusúak mint a fogyasztás elosztásában mutatkozó különbségek, ezért indokolt ezeket külön kezelni. Ugyanakkor a vagyon nagysága meghatározza a tulajdonos által élvezett gazdasági befolyás (hatalom) mértékét, amellyel képes befolyásolni a törvényhozást éppen a vagyonadóról szóló törvények megszavazásában.

Magyarországon a vagyonadóztatás a XVIII. században Európa szerte bevezetett földjáradék adóhoz kötődik. A XX. század elején Sós Aladár és Pikler J. Gyula fejlesztették tovább ezt a gondolatot. (Pikler J. Gyula volt a budapesti telekérték-adó kezdeményezője, a telekérték-nyilvántartó hivatal vezetője, az aradi, pécsi, debreceni stb. telekérték-adó és a megfelelő szabályrendeletek úttörő megalkotója. Elismert nemzetközi szaktekintély, akit Oxfordba, Brémába, Bécsbe hívtak előadásokat tartani, és mindenütt a legnagyobb sikert aratta.)

Az európai szintű vagyonadóztatást, illetve az ingatlanok adóztatását a szintén fejlett ingatlan-nyilvántartás segített elterjeszteni. A jövedelem eloszlásra ugyanis általában bőséges adatsorok állnak rendelkezésre, de a vagyon összetételére és eloszlására kevésbé átfogóak az összesítések. (Például az USA-ban az ingatlan vagyon körülbelül háromszorosa az éves GDP-nek, miközben a föld és gazdaságok tulajdonjoga körülbelül 10 százaléka a teljes ingatlan vagyonnak.) Magyarországon a rendszerváltás óta sokat fejlődött a korábban meglehetősen kaotikus ingatlan-nyilvántartás, de még mindig korlátozottan képes az ingatlanra épülő adózás problémáit kezelni.