Lakatos Mária

Adózás I.

1.2. A haszonelv alapján történő adóztatás

A második világháború végéig a méltányosság, az igazságosság játszott meghatározó szerepet a gazdaságpolitikai vitákban és adópolitikában, és az akkor már széles körben bizonyított hasznossági elméletek szolgáltattak alapot az adótáblák és kulcsok megalkotásához.

A haszonelv annak kifejeződéseként került az adótan fogalomtárába, hogy a közjavakat fogyasztó egyén eltérő módon és eltérő mennyiséget fogyaszt a közjavakból, és ennek mértékében kell ezekért fizetnie. [13] Ez a megközelítés egyébként meglepő hasonlatosságot mutat a közösségi szektor gazdaságtanának James Buchanan által megfogalmazott mai elveivel is, amely kapcsolatot keres az adóbevételek, illetve a közjavak fogyasztása iránti hajlandóság között. [14]

A haszonelvű adózás az állampolgároktól elvont hasznosságok ekvivalenciájának megteremtését tűzte ki célul, elfogadva néhány alapvető kitételt: az egyik, hogy állampolgárok eltérő, egyenként változó preferenciákkal rendelkeznek a közjavak iránt és egy minden szempontból igazságos adótábla proporcionális adókulcsokat alkalmazna, vagyis figyelembe venné minden egyes állampolgár (adófizető) adófizetési hajlandóságát a közjavakból való részesedés függvényében. Hiszen az adó nem más, mint a közjavakért fizetett ár.

Háromféle módon képzelhető el az ekvivalencia:

ha azonos mennyiségű hasznosságot veszünk el,
ha azonos arányban csökkentjük az alacsony és magas jövedelműek hasznosságát,
illetve ha az adózás után azonos mértékű hasznosság marad az egyes jövedelem-tulajdonosoknál.

Ennek az elméletnek a gyakorlatba való átültetése nem más, mint a közkeletű kérdésre keresendő válasz: milyen adótáblát használjunk? Az adótábla lehet lineáris, progresszív, valamint degresszív. Első megközelítésben mindenképpen egy progresszív tábla teljesíti mind a méltányosság, mind a hatékonyság kritériumait, de az adófizetők reakcióját is számításba véve már nem ilyen egyértelmű a válasz.

Az alkalmazott adótábla ebben a megközelítésben már egyértelműen az adófizetési hajlandóságtól függ. Ennek meghatározásához célszerű két csoportra bontani az adófizetőket – alacsony és magas jövedelműekre. További feltételezés, hogy a kispénzűeknek minden egyes pénzegység többet ér, vagyis minél többet birtokol a pénzből valaki, annál kisebb az utolsó egység hasznossága. Viszont ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy a magasabb jövedelműek hajlandók többet fizetni a közjavakért.

Háromféle megoldás létezik:

Ha a magasabb jövedelműek jövedelmükkel egyenes arányban ugyanazokért a javakért többet hajlandók fizetni – pozitív meredekségű a közjavak iránti keresleti görbéjük –, akkor a lineáris adózás tűnik megvalósíthatónak és igazságosnak, hiszen mindenki a jövedelméből megvásárolható hasznosság azonos részét fizeti be a köz javára.
Ha azonban nem lineáris az arányosság, hanem ennél kisebb, vagyis minél nagyobb kereset, annál kisebb a költési hajlandóság a közjavakra, akkor egy degresszív adótábla tűnik használhatónak.
Ha viszont a magasabb jövedelműek hajlandók a lineáris adókulccsal számítottnál is többet fizetni, hiszen több egységnyi pénz ad ugyanannyi hasznosságot, mint a kevesebb jövedelműeknél, akkor igazolható a progresszív adórendszer bevezetése.

A megfelelő adótábla kiválasztásához a közjavak iránti kereslet ár- és jövedelemrugalmasságát kellene ismerni.

Ha Ey=(ΔQ/Q)/(ΔY/Y), ahol Q a mennyiség és P az ár jele, E pedig a rugalmasságé, Y jelenti a jövedelmet, akkor az árrugalmasság (az ár ebben az esetben a közjavakért adó formájában fizetett összeggel egyenlő). Ep=(ΔQ/Q)/(ΔP/P), a kettő hányadosa pedig Ey/Ep= (ΔP/P)/(ΔY/Y). A hányados az adónak a jövedelemre való rugalmasságát fejezi ki. Ha az értéke egy, akkor lineáris adórendszert lehet alkalmazni, ha nagyobb, mint egy, akkor az arány emelkedik, egységnyi árváltozás egységnyinél nagyobb jövedelmi változást hoz magával, vagyis progresszív adózást kell bevezetni, az egynél kisebb hányados pedig érv a degresszív adózás mellett. A példa elméleti megközelítések szintjén maradt, mert a rugalmasságok nem ismertek és ki sem számolhatók, bár születtek erre empirikus mérések.[15]

Miután ennek a képletnek a gyakorlatba való átültetése lehetetlennek bizonyult, teret kapott a különböző adóelméletekben a fizetőképesség, mint az adóteher viselésének alapját képező összefüggés használata. A fizetőképesség térnyerését segítette, hogy a haszonelvű adózás az adóbevételeknek a közszolgáltatásokra eső, azt fedező részének behajtására szolgál, de nem képes kezelni a transzferek finanszírozására szolgáló adókat. Nem illik a rendszerbe például az adórendszer egyik alapvető feladata, a jövedelem redisztribúciója egyes jövedelemtulajdonosok között, vagy ennek éppen alapesete, a gazdagabbaktól a szegényebbek felé irányuló jövedelemtranszfer.