Lakatos Mária

Adózás I.

1.4. Adóstruktúrák, adóelméletek fejlődése

Az 1950-es évek végéig – az állami beavatkozás fontosságáról alkotott Keynes-féle nézetrendszer szellemében – senki sem kérdőjelezte meg az állam jogát az adóbevételek nagyságának meghatározására. Tény, hogy ekkor még a költségvetés csak a GDP kis részét kívánta központosítani. [16] A XX. század elején az iparilag fejlett országokban a költségvetés részaránya a GDP 10 százaléka körül mozgott, majd a két világháború utáni időszak növekvő jóléti kiadásai miatt ugrott 35-45 százalékra, a kilencvenes évektől pedig adóreformok révén újabb mérséklődés indult meg. Ezzel párhuzamosan megnőtt az adóbevételek szerepe a központi költségvetésben, illetve az adó GDP-hez viszonyított aránya is ugrásszerűen növekedett.

1. táblázat. Adóterhek alakulása az egyes régiókban a GDP százalékában

Régió	1965	1995	2003
EU15	27 ,9	40 ,1	40 ,5
USA	23 ,8	34	33 ,9

Forrás: OECD, 2005

A növekvő központosítás ráirányította a figyelmet az állami szerepvállalás korlátaira és hasznosságára, adópolitikai szempontból viszont a túlzottan magas adókulcsok kerültek ugyanezen viták kereszttüzébe. Csak példaként említem, hogy az adócsökkentés melletti harcban Keynes [17] eszmerendszere jól megfért az egyébként más kérdésekben homlokegyenest más álláspontot képviselő Milton Friedmanéval. [18]

A monetarizmus atyja, Milton Friedman a gazdaságpolitikán belül az adózást mint a jövedelem újraelosztásának eszközét, és annak hatását vizsgálta a gazdaság különböző szektoraiban, elsősorban az USA-ban alkalmazott modell szerint.

Meglehetősen kritikus hangvételű kételyeit általában a progresszív adózás, az adózás jövedelem-újraelosztó szerepével kapcsolatban fejtette ki, feleslegesnek ítélve a vállalati jövedelemadózást is, amelynek megszüntetését javasolta. Nyilvánvalóan érvelésében nem az adózásnak, mint állami jövedelemforrásnak a felfogása és értékelése szerepelt első helyen, hiszen az állam szerepének minimálisra való csökkentése mellett érvelt.

Az adózást mint a jövedelemelosztás eszközét vizsgálva jutott arra a következtetésre, miszerint rendkívül súlyos érvek alapján támadható a progresszív adótáblát használó személyi jövedelemadózás, mint a jövedelemelosztás megváltoztatását célzó gazdaságpolitikai eszköz. [19]

A közpénzügyek egyre gyorsabban gyarapodó irodalmában a két jelentős közgazdasági iskola mellett megjelent a kínálati közgazdaságtan, amely néhány alapvető módszerrel bizonyította az állam, mint adószedő túlzott étvágyát: az adókulcsok emelése egy parabola eloszlását mutató görbe mentén visszájára fordul, a növekvő adókulcs csökkenő bevételt hoz magával. [20]

A növekvő közkiadások megfékezésének igénye pedig egyre inkább ráirányította a figyelmet az adózás egyénekre vonatkozó hatásainak mérésére, illetve az egyes adófajtákhoz való alkalmazkodás mikéntjére.

Más oldalról ítélik meg az adózás szerepét a neoklasszikus közgazdaságtan képviselői, akik visszanyúlva elődeikhez elsősorban a kormányzati gazdaságpolitika hatástalanságát hangsúlyozzák. Tom Sargent és Robert Lucas megkérdőjelezi a kormányzati gazdaságpolitikák hatékonyságát. Eltérően a klasszikus közgazdaságtantól, feltételezik az egyénekről, hogy képesek átlátni, felmérni a kormányzati intézkedéseket, és ezért ellensúlyozzák azt, s ez a megállapítás természetesen az adóintézkedésekre is vonatkozik. A gyors alkalmazkodásra pedig azért képesek, mert az egyének teljes mértékben felhasználják a rendelkezésükre álló információkat, vagyis előre látják a kormányzati intézkedéseket és semlegesítik azt. Tehát a racionális várakozások korlátozzák a még oly előrelátó gazdaságpolitika hatását is. [21]