Lakatos Mária

Adózás I.

1.5. Optimális adózás

A XX. század második felében általánossá vált a fizetőképesség elvének alkalmazása, illetve a többkulcsos, progresszív adótábla mind a személyi, mind a társasági adóban. A felfutást hamarosan követte a fékezés is, elkezdődött a határadókulcsok mérséklése. Az elvonás mértékének korlátozása elsősorban a progresszív adótábla nem várt és negatív hatásai miatt következett be, a teljesítmény-visszatartás, a termelési tényezők árának drasztikus eltérése a piaci viszonyoktól, az adózás holtteher-vesztesége, a mögötte meghúzódó teljesítmény-visszatartás és nem utolsósorban az adóelkerülés és adócsalás rohamos terjedése, mint nem prognosztizált mellékhatások, mindössze néhány évtized alatt bebizonyosodtak, és egyre többen kutatták az optimális adórendszer megvalósításának feltétel- és kritériumrendszerét. Ebben az időszakban jelennek meg azok a törekvések, amelyek az adórendszer korábbi prioritásaival szemben azt a követelményt támasztják, hogy a lehető legkisebb veszteség mellett szedje be a szükséges, exogén módon meghatározott állami bevételeket, betartva a méltányosság – mind horizontális, mind vertikális módon meghatározott – szempontjait. A „jó” adórendszer absztrakt normatív kritériuma ezen kérdésekre adott válaszokból alakul ki, illetve a különböző adózási eszközök hatásait hatékonysági és méltányossági kritériumok alapján összesíti.

Mindegyik adónem esetében az optimális adózás alapvető kérdése ugyanaz: miként lehet az adóbevételeket úgy megállapítani, hogy minimálisra csökkenjen az adó által okozott hatékonyságveszteség? Vagyis a beszedett adó nagysága haladja meg az adózás miatt elveszett, visszatartott teljesítmény értékét. Ennek alapján tehát létezik legalább egy, vagy alternatív választásokat engedő több társadalmi jóléti függvény és az egyes javaslatokat ezzel szembesíteni, majd rangsorolni lehet. Vagyis az optimális adó attól függ, hogy miként változik a jövedelmek újraelosztásával a társadalom jóléte, illetve ennek mekkora a költsége. Viszont még erőteljesen korlátozó feltételezések mellett is – például az állam képviselői semleges módon, legjobb tudásuk szerint, nem nézve saját hasznukat hajtják vége a döntéseket – egyértelmű, hogy a hatékonyság növelése általában az igazságosság csorbulásához vezet, így a két pont közti optimális távolság keresése képezi ennek az eszmerendszernek az alapját.

Az adózók alkalmazkodását ebben az esetben is a rugalmassági függvények mérik. Most viszont az a kérdés fogalmazódik meg, hogy miként reagálnak az adózás miatt csökkenő jövedelemre, hajlandók-e ugyanannyit dolgozni, esetleg többet, vagy éppen kevesebbet? E szerint a megközelítés szerint már erősen megkérdőjeleződik a progresszív adótábla létjogosultsága. A személyi jövedelemadózás rendszerében az optimális adózást nem a közkeletű progresszív adótábla adja, hanem a munkaerő-kínálati rugalmasság alapján megadott határadókulcsokat alkalmazó adótábla, mivel a rugalmasság segítségével lehet a hatékonyságveszteségeket feltárni, mint ezt már láttuk az 1.2 fejezetben [22]. Ha például egy lineáris adókulcsot választunk, akkor egyszerűen bizonyítható, hogy minél rugalmasabb a munkaerő-kínálati görbe, annál nagyobb a hatékonyságveszteség az emelkedő adóterhek miatt. Az összefüggés fordítva is igaz: minél rugalmatlanabb a munkaerő-kínálati görbe, annál kevesebb a hatékonyságveszteség, azaz annál magasabb az adóbevétel.

Ha egy nem lineáris jövedelemadó rendszerben bekövetkezett adóemelés hatásait elemezzük, szintén megdőlhet a közvélekedés szerinti progresszivitás előnye, mivel a magas határadókulcs miatti hatékonyságveszteség meghaladja az adóbevételek társadalmi újraelosztásából származó jövedelmet – a fizetőképesség alapján a leggazdagabbakat terhelő magas adókulcs miatt. Vagyis a leggazdagabb rétegek magas rugalmassággal reagálnak az adóemelésre. Ebben az esetben még az is bizonyítható, hogy a leggazdagabbak 0 százalékos határadókulcson való adóztatása nem mérsékli a bevételeket, ugyanis eggyel alattuk már kevésbé rugalmas a munkaerő-kínálati görbe, így ezt a réteget jobban lehet terhelni. Több kutatás pedig azt igazolta, hogy egy egyösszegű adó kivetése okozza a legkisebb hatékonyság-veszteséget, mert nincs teljesítmény-visszatartó hatása, bár nem tekinthető a fizetőképesség szempontjából méltányos megoldásnak, viszont rendkívül hatékony.

Hasonló módon vizsgálták a fogyasztási adó hatásait: bizonyítható, hogy az egyösszegű fogyasztási adó okozza a legalacsonyabb holtteher-veszteséget. Atkinson [23] és Stiglitz [24] végzett erre nézve sokat idézett kutatásokat, és végeredményben az egységes adóztatás mellett tették le a voksukat még akkor is, ha nem számoltak a szegényebb és gazdagabb háztartások preferenciáinak különbségével, illetve azzal, hogy bizonyos jószágokat kénytelenek megvásárolni, akármekkora adó terheli is azok fogyasztását. Természetesen itt is felmerült az eltérő kulcsok használata, amely elősegíti a szegényebbek támogatását, de többek között Ebrahimi és Heady (1988) elemzése rámutatott: célszerűbb és eredményesebb az elosztási célokat a szociálpolitikán keresztül megvalósítani, semmint 0 kulcsos forgalmi (fogyasztási) adót megállapítani szociálpolitikai megfontolásokból az egyes élelmiszereknél. [25]

Az optimális adózás természetesen a két adófajta, a közvetlen és a közvetett adók közti helyes arány kialakításának kérdéseire is választ keresett. Atkinson ezt a problémát a cél és eszközrendszer függvényében tárgyalja. A célok az igazságosság és a hatékonyság, az ezek elérésére szolgáló eszközök pedig a közvetlen és a közvetett adók. A válasz az egyéni képesség szóródásától – vagyis az érintettek eltérő órabéreitől, ízlésbeli azonosságaitól vagy különbözőségeitől – függ. [26]

Az optimális adózás elméletét azonban szinte az első eredmények óta rendkívül erőteljesen bírálják morális szempontból. Igazságos-e a bevételi szempontokat a szegények megsegítésének általános szempontjai elé helyezni? Vajon miként módosítja az elméleti összefüggés rendszert az adók átháríthatósága például a vállalati jövedelemadók esetében?

Kimaradt a fogyasztói viselkedés elemzéséből a luxusjavak fogyasztóinak speciális keresleti viszonyának elemzése, de legfőbb hiányossága, hogy adottnak veszi az adóbevétel nagyságát, és nem is feltételezi, hogy a kormány, illetve annak képviselői nem jóságos uralkodóként járnak el, hanem önös érdekeiket próbálják meg érvényesíteni.

E vázlatos, néhány főbb elméleti megfontolást összefoglaló fejezetből az látható, hogy rendkívül sokféle megoldás létezik, még akkor is, ha a méltányosság és igazságosság, valamint a hasznosság követelménye egymás mellett érvényesül. Nincsenek egyértelműen jó és egyértelműen káros megoldások, az adófizetők magatartása minden egyes esetben befolyásolja az alkalmazott módszereket, ami viszont nem mindig segíti elő a méltányosság és igazságosság szempontjainak érvényesülését. Az optimális adópolitika mindig egy kompromisszum eredménye, amelyben az adófizetők elfogadják, hogy fizetniük kell, de a közjavakért fizetett adóár nem haladja meg a méltányos és igazságos kereteket. A progresszív adótábla nem biztos, hogy maradéktalanul megvalósítja a fizetőképesség elvét, hiszen a beszedett adó nagymértékben függ egy-egy adózási csoport fizetési hajlandóságától. Vagyis a választott adórendszert tulajdonképpen a végeredmény minősíti.