A földi felszínek által kibocsátott hosszúhullámú sugárzás jelentős szerepet játszik az időjárás és az éghajlat alakulásában. Mértéke függ a felszín emissziós tényezőjétől (talaj, burkolat, növényzet, hó, víz, határolószerkezet), a légkör nedvességtartalmától, a felhőzettől, a légkörben lévő szennyezésektől (többatomos gázok, aeroszol) és jelentős mértékben attól, hogy a szóban forgó felület milyen térszögben „látja” az égboltot (égboltláthatósági tényező, sky view factor). Éjszaka, derült időben az égbolt felé irányuló hosszúhullámú sugárzás következtében a földi felszín akár 6-10 fokkal is a vele érintkező levegő hőmérséklete alá hűlhet. A sugárzásos hőcsere a földi felszín és a légkörben lévő többatomos gáz- (elsősorban a vízgőz-) molekulák között játszódik le. Ha ezek a légkörben ritkásan vannak jelen, a földi felszínről távozó sugárzás nagyobb valószínűséggel csak a magasabban fekvő hidegebb molekulákat vagy azokat sem „találja el”, azokról kisebb a visszasugárzás, a földi felszín hőleadása és ezáltal lehűlése nagy lesz. Ha a légköri nedvesség nagyobb, a földi felszínről távozó sugárzás nagy valószínűséggel az alacsonyabb rétegekben lévő melegebb molekulákat „találja el”, azokról több a visszasugárzás, a földi felszín hőleadása kisebb, lehűlése mérsékeltebb lesz (2.11. ábra).