Az elfogyasztott táplálék (táplálóanyag) – legyen szó emberi vagy állati táplálékról – alapvető jelentőségű a szervezet egészségi állapotának szempontjából. Az utóbbi évtizedek kutatási eredményei alapján nyilvánvalóvá vált, hogy számos, korábban ismeretlen eredetű vagy más okoknak tulajdonított betegség megelőzhető vagy kezelhető a megfelelő összetételű, átgondolt táplálkozással, táplálással. A tápláltsági állapot alapvetően meghatározza mind az állati, mind pedig az emberi szervezet fertőzésekre, krónikus betegségekre és az alkalmazott kezelési eljárásokra adott válaszát. A molekuláris biológiai és epigenetikai vizsgálatok azonban azt is egyértelművé tették, hogy a genetikai meghatározottság, a környezeti tényezők, illetve ezek egymásra kifejtett hatása következtében gyakran igen jelentős egyedi különbségek tapasztalhatók a táplálék felszívódásában és biológiai hasznosulásában. A szerteágazó kutatási eredmények értelmezése, értékelése és főként a gyakorlatba történő átültetése ezért különösen nagy körültekintést kíván. Az általános megállapításokon túl az adott populációra, illetve egyénre vagy egyedre szabott táplálás szerepét emelik ki (Janssens et al., 2008). Ez utóbbi viszont megnehezíti az általános táplálási irányelvek kijelölését, hiszen azok csak az adott populáció egy részében fogják kiváltani a várt hatást – pontosan a genetikai változékonyság és az eltérő környezeti hatások miatt. Minél többet tudunk az egyes táplálóanyagok sejtszintű felvételéről, metabolizmusáról és a sejt működésére kifejtett hatásáról, annál biztosabban tudjuk megítélni a táplálóanyagok kiváltotta hatást a szervezet egészére. Mindezen ismeretanyag feldolgozása és értelmezése egy új tudományterület, a molekuláris táplálás (takarmányozás) kialakulásához vezetett.