Babinszky László, Halas Veronika (szerk.)

Innovatív takarmányozás

8.9. Fontosabb megállapítások

A létfenntartás energiaszükséglete azzal az energiamennyiséggel egyezik meg, amelyet a nem termelő, munkát (fizikai aktivitást) nem végző, termoneutrális zónában lévő, nem éhező állat naponta igényel. A létfenntartó energiaszükséglet egy elméleti fogalom, mivel kísérleti úton, közvetlenül nem mérhető. A tényleges létfenntartó nettó energiát csak regressziószámítással és a kapott adatok extrapolálásával tudjuk meghatározni.
A létfenntartó energiaszükségletet a következő fontosabb tényezők befolyásolják: az állatok faja, testsúlya, ivara, kora, fiziológiai állapota és mozgása (fizikai aktivitása), az évszak, a környezeti hőmérséklet, a levegő páratartalma, valamint az adott időszak előtti takarmányozás, táplálóanyag-ellátás.
A létfenntartás nettó fehérjeigénye megegyezik annak a fehérjének a mennyiségével, amely a szervezet endogén fehérjehányadával távozik. Az endogén fehérjeveszteség magában foglalja a bélhámsejtek és a bélnyálkahártya kopásának, a bélsárral ürült enzimeknek (bélsár endogén N-vesztesége), a vizeletben mérhető, úgynevezett alap-turnoverhez kötődő N-veszteségnek, valamint a bőr- és szőrkopásnak a pótlásához szükséges fehérje, illetve aminosav mennyiségét.
A létfenntartás ásványianyag-szükségletének egzakt mérése meglehetősen bonyolult feladat. A technikai jellegű nehézségeken túl az is bonyolítja a meghatározását, hogy igen sok tényező befolyásolja: az állat faja, kora, az, hogy melyik ásványi anyagról van szó, továbbá az adott ásványi anyagnak a bélsárral (és a vizelettel), a bélhám kopásával és az emésztőenzimekkel távozó mennyisége.
Bár a vitaminok élettani szerepéről, hatásmechanizmusukról, továbbá az állatok termeléséhez szükséges, optimális mennyiségükről egyre többet tudunk, a létfenntartás vitaminszükséglete még nem tisztázott. Ezért a gyakorlati takarmányozásban a különböző szükségleti ajánlások egy értéket adnak meg a vitaminszükséglet fedezésére – feltételezve, hogy az fedezi mind a létfenntartás, mind pedig a termelés igényét.
A növekedés energia- és aminosav-szükséglete a gyarapodás kémiai összetételétől, azaz a fehérje- és zsírbeépülés mértékétől függ. A fehérje- és zsírbeépülés energetikai hatékonyságát számos tényező befolyásolja. A fehérje-anyagcsere szempontjából a legfontosabbak az állat kora és genetikai potenciálja, valamint az aminosav- és energiaellátás színvonala. A zsírbeépülés tekintetében elsősorban a takarmány energiaforrása határozza meg az energia értékesülésének hatékonyságát.
Az aminosav- és az energiaellátás nem választhatók el egymástól, mivel a fehérjebeépülést ez a két tényező együttesen határozza meg. A fehérjebeépülés a fehérjefelvétel és az energiaellátás függvényében úgynevezett lineár-plató összefüggéssel jellemezhető.
A testszövetek aminosav-összetétele állandó, ezért a növekedés aminosav-szükséglete az állatok genetikailag meghatározott, maximális fehérjebeépítő képességének ismeretében megadható. A növekedés különböző szakaszaiban etetett takarmányok aminosav-összetételének (ideális fehérje) meghatározásakor azonban figyelembe kell venni, hogy a teljes fehérjeszükséglet milyen arányban oszlik meg a létfenntartás és a gyarapodás között.
A testben lévő ásványi anyag/fehérje arány közel állandó, ezért a növekedés ásványianyag-igénye – különösen foszforigénye – a fehérjebeépítés mértékével arányosan változik. A szükségletek közötti különbség megmutatkozik az egyes fázisokban etetett takarmányok ásványianyag-tartalmában, de az ajánlások nem tesznek különbséget az eltérő növekedési eréllyel rendelkező állatokra vonatkozóan.
A tehéntej energiatartalmának mintegy 50%-át adó tejzsír zsírsavainak 60–65%-a a bendőfermentáció során keletkező, rövid szénláncú zsírsavakból – elsősorban ecetsavból – képződik, ami a tehenek nyersrostellátásának fontosságát igazolja.
Mivel a laktóz szerepet játszik a tej ozmózisnyomásának fenntartásában, a tehenek glükózellátásának javítása kulcsfontosságú a laktációs termelés további növelésében.
A tej fehérjetartalma a genetikai tényezők mellett nagymértékben függ a tehenek energiaellátásától. A tehenek fehérje-, illetve aminosav-szükségletének 50–75%-át ugyanis a bendőben képződő mikrobafehérje fedezi, és ez a folyamat nagyon energiaigényes.
A tehenek fehérjeellátásában fontos szerepet töltenek be a bypassfehérje-takarmányok, amelyek felhasználásával a szaporodási eredmények romlása nélkül fedezhető a nagy tejtermelésű tehénállományok fehérjeszükséglete.
A tehenek esetében nem elegendő az állatok A-vitamin-szükségletének fedezése, ugyanis a karotinnak az A-vitamintól független funkciója is van a tehenek anyagforgalmában. Ezért a tehenek esetében β-karotin-kiegészítésre is szükség lehet.
A bendőmikrobák nem képesek teljes egészében fedezni a tehenek niacinigényét a niacinnak a NAD és a NADP felépítésében, valamint a túlzott zsírmobilizáció megelőzésében betöltött szerepe miatt. Ezért ebből a B-csoportbeli vitaminból a tehenek kiegészítésre szorulnak.
A tehenek energiaellátása során tekintettel kell lenni kondíciójuk változására is. A kondíciópontszám (BCS) a súlyváltozásnál pontosabban tájékoztat a tehenek testtartalékairól.
Az árutojás előállításának hatékonysága függ a jércenevelés során biztosított táplálóanyag-ellátástól. A tojástermelés megkezdése az optimálistól eltérő élősúly, életkor és tartalékok esetén rontja a tojóidőszak alatti teljesítményt.
A tojóhibridek takarmányfelvétele elsősorban a takarmány energiatartalmának függvénye. A madarak energiafelvétele igazodik a tojástermelés szükségletéhez. Ezért a tojótyúkok fehérje- és aminosavigényét akkor tudjuk pontosan kielégíteni, ha a tápok kiegyenlített aminosav- és energiatartalommal rendelkeznek.
Többfázisú takarmányozással pontosabban kielégíthető a tojótyúkok táplálóanyag-szükséglete. A tojótápok összeállítása során a táp (emészthető) aminosav-tartalmának a madarak szükségletéhez igazított, pontos beállítása a cél (az ideálisfehérje-elv szerint), különös tekintettel a kéntartalmú aminosavakra.
A tojáshéj minőségét elsősorban a Ca-ellátás, a Ca mennyisége és oldhatósága, a takarmány P-tartalma és annak hozzáférhetősége, valamint a D-vitamin-ellátás határozzák meg.
A szülőpárok takarmányaiban a túlzott fehérjetartalom kerülendő, mert rontja a madarak reprodukciós teljesítményét. Azonban az árutojást tojó állományokhoz képest indokolt a nagyobb vitamin- és mikroelem-kiegészítés a jobb keltethetőség és a csibék nagyobb vitalitása érdekében.
A gyapjútermelés és a gyapjú minősége (pl. a gyapjúszál hossza, átmérője, erőssége) igen tág határok között változik, mivel számos tényező befolyásolja: a genotípus, a különböző élettani (pl. hormonális) folyamatok, a környezeti hatások (éghajlat, időjárás, a fotoperiódus változása, takarmányozás, paraziták jelenléte), az egészségi állapot stb.
A gyapjú elsődlegesen egy keratintartalmú fehérjekomplex. A keratin a hámsejtek köztes (intermedier) filamentumait (rostjait) alkotó, különböző fizikokémiai tulajdonságokkal bíró, úgynevezett komplex szerkezeti fehérjekeverék.
A gyapjútermelés és a létfenntartás energiaszükségletét egy értékben adjuk meg. A gyapjútermelés ME-szükséglete kifejlett juhok esetében 0,72 és 1,4 MJ/nap közötti érték.
A gyapjútermelő juhok fehérjeszükséglete az életfenntartás, valamint a gyapjútermelés igényéből tevődik össze. A gyapjútermelés fehérjeigénye igen széles határok között változik: 80–100 g nyersfehérje/nap.
A mikrobafehérje-szintézishez sok kénre van szükség. A szükséges kén/nitrogén arány 1:10. Amennyiben a juhokkal karbamidot is etetünk, a kénigényt csak akkor tudjuk fedezni, ha kénkiegészítésről is gondoskodunk. Kénkiegészítés esetén alkalmazhatunk szerves, de szervetlen ként is, mivel a bendő mikrobái a szervetlen ként is képesek hasznosítani.
A mikroelemek közül csak a réz, a cink és a jód befolyásolják a follikulusok működését és ezen keresztül a gyapjú növekedését. A gyapjú normális fejlődéséhez és termeléséhez a bendő-mikroorganizmusok elegendő B-vitamint termelnek. A szakirodalmi adatok szerint jelenleg nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy különböző vitaminkiegészítésekkel növelni lehetne a gyapjútermelést. Kifejlett juhok esetében a gyapjútermeléshez nincs szükség vitaminkiegészítésre.
A munkavégzés energiaszükséglete igazodik a munkavégzés intenzitásához, a fehérjeszükségletben azonban nem okoz jelentős többletet.
Lovak esetében a nettó energiarendszer elméleti előnyeit gyakorlati körülmények között egyelőre nem igazolták. A munkát végző ló táplálóanyag-ellátásának megfelelőségére továbbra is a kondíció változásából következtethetünk.
A hím- és nőivarú állatok szaporodáshoz szükséges energia- és táplálóanyag-igénye eltérő, ezért a szakszerű takarmányozás érdekében a szükségletek megállapításához az ivari különbségeket is feltétlenül figyelembe kell venni.
A hipotalamuszban úgynevezett release (felszabadító) és inhibitor (gátló) hormonok termelődnek, amelyek a hipofízisen (agyalapi mirigyen) keresztül szabályozzák az ivarszervek (genitáliák) működését.
Míg a nőivarú állatok szaporodási folyamata petesejttermelésre, vehemépítésre, valamint az utód felnevelését biztosító tejtermelésre (laktációra) osztható fel, addig a hímivarú állatoknál csak a spermatermelés tartozik a fajfenntartáshoz. Az energia- és táplálóanyag-ellátást is ezeknek a szakaszoknak a figyelembevételével kell kialakítani.
A vemhesség alatti táplálóanyag- és energiaszükséglet általában három részszükségletre különíthető el: a létfenntartás szükséglete, az anyaállat növekedésének szükséglete, a vemhességi termékek és a magzat (magzatok) növekedésének és fejlődésének szükséglete. Mivel a vemhesség táplálóanyag-szükségletének in vivo meghatározása igen sok nehézséggel jár, gyakran úgynevezett faktoriális módszerrel (factorial approach) határozzák meg.
A fogamzási termékek képzését uterinális retenciónak, az anyaállat szervezetébe beépülő tartalékokat a tejmirigy növekedésével együtt pedig extrauterinális vagy maternális retenciónak nevezzük. Az uterinális és a maternális retenció együttese a vemhességi anabolizmus.
Az állatok termékenyítésre történő, hatékony előkészítésének feltétele a termékenyítés előtti, öt-tíz (esetleg tizenöt) napos, emelt szintű energiaellátás biztosítása. Ezt a módszert flushingnak, azaz – elsősorban – energiával történő „elárasztásnak” nevezzük.
A gyakorlati takarmányozásban feltétlenül ügyelni kell arra, hogy a vemhesség alatt ne idézzünk elő sem hiányos, sem túlságosan bőséges energia- és táplálóanyag-ellátást, mert mindkét helyzet szaporodási zavarokhoz vezethet (pl. az anyaállat egészségi állapotának romlásához, magzatelhulláshoz, csökkent vitalitású utódok születéséhez stb.). Ezért a vemhesség különböző szakaszaira vonatkozó energia- és táplálóanyag-szükségleti értékeket a takarmányozási rendszer kialakításakor feltétlenül figyelembe kell venni.
Általánosságban elmondható, hogy tehenek esetében a vehemépítés energiaszükséglete a vemhesség hetedik hónapjában mintegy 18–20%-kal, a nyolcadik hónapban 30%-kal, míg a kilencedik hónapban közel 50%-kal növeli meg az életfenntartó szükségletet.
Az anyajuhok vehemépítésének energiaszükséglete csak a vemhesség utolsó két-három hetében haladja meg az anya életfenntartó szükségletét. Ez az oka annak, hogy ezt megelőzően az anyák az életfenntartó szükségletüknek megfelelően takarmányozhatók.
A vemhes koca energia- és táplálóanyag-igénye a növekedéssel fokozatosan emelkedik. Ez különösen fontos a vemhesség utolsó harmadában, amikor a gyorsan gyarapodó magzatok táplálóanyag-igénye is jelentős. Általánosságban elmondható, hogy a vemhesség kezdete és vége között a napi energiaigény különbsége 5 MJ DE, és a kocák vehemgyarapodásának több mint 60%-a a vemhesség utolsó harmadára esik.
A vemhes kocák nem csupán az elhízás veszélye miatt nem etethetők ad libitum, hanem az MMA-szindróma (Metritis-Mastitis-Agalactia, méh- és tejmirigygyulladás) kialakulása miatt sem.
A szoptató kocák a takarmányból származó metabolizálható energia egy részét a létfenntartás, egy másik részét pedig a tejtermelés energiaszükségletének fedezésére használják. A takarmánnyal felvett energiát az anyaállat 70–72%-os hatékonysággal, míg a saját testszöveteinek lebontásából származó energiát 80–88%-os hatékonysággal alakítja át tejenergiává.
Az intenzívebb anyagcsere miatt a hímeknek nem csupán a létfenntartó energiaszükséglete, hanem létfenntartó fehérjeszükségletük is nagyobb nőivarú társaikénál. A kifejlett bikák fehérjeszükséglete közel 55%-kal nagyobb a tehenek létfenntartó szükségleténél. A kosok esetében a fedeztetési idényben a napi fehérjefelvételt ugyancsak közel 55%-kal javasolt megemelni a fedeztetési idényen kívüli fehérjeellátáshoz viszonyítva.
A kocákhoz képest a pihenő kan energiaigénye az életfenntartás energiaigényét mintegy 15%-kal haladja meg. Igénybevétel esetén azonban az életfenntartás energiaigényének 130%-ára is szüksége lehet.
A hímivarú állatok energia- és fehérjefelvétele mellett ásványianyag- és vitaminellátásuk is fontos. A makroelemek közül a kalcium- és a foszforellátásra, valamint a spermatermelés szempontjából nagyon fontos cinkellátásra különös gondot kell fordítani. A hímivarú állatok takarmányozásában az A-vitamin mellett fontos szerepe van a C- és az E-vitaminnak is.
A táplálóanyag-tartalom ellenőrzése mellett ügyelni kell arra, hogy a takarmány mikotoxintartalma mindig az aktuális határértékek alatt legyen. A fuzárium gombák toxinjai közül különösen a Zearalenon (F2) rontja a sperma minőségét.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2019

ISBN: 978 963 454 057 1

Kémia Agrártudomány

Földünk lakóinak száma rohamosan növekszik, ami soha nem tapasztalt méretű igényt támaszt az élelmiszer-termeléssel szemben, miközben környezetünk állapota – egyelőre úgy tűnik – megállíthatatlanul romlik, bolygónk klímája pedig egyre kedvezőtlenebb irányba változik.

Nagy kérdés, hogyan lehet a mind nehezebbé váló feltételek között nemcsak elegendő mennyiségű, hanem megfelelő minőségű, biztonságos és nyomon követhető élelmiszert hatékonyan előállítani, méghozzá úgy, hogy ezzel a környezetet a lehető legkisebb mértékben terheljük.

Az Innovatív takarmányozás című kötet nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy megválaszolja e kérdést, legalábbis az állati eredetű élelmiszer-alapanyagok vonatkozásában. Ezt a rendkívül komplex problémát már nem lehet a megszokott módon megközelíteni, csakis innovatív szemlélettel.

Jelen esetben ez azt jelenti, hogy e modern, interdiszciplináris felfogásban íródott szakkönyv integrálja a társtudományok legújabb kutatási eredményeit a hagyományos takarmányozástudományba, természetszerűleg a „klasszikus” takarmányozási ismeretek alapjaira építve. Ebből adódóan az egyes fejezetek szerzői között a takarmányozástudomány nemzetközi ismertségű kutatói mellett biológust, vegyészt, biokémikust, immunológust, humán és állatorvost, fizikust, műszaki mérnököt, állattenyésztőt, növénytermesztőt és meteorológust is találunk, valamennyien saját területüknek a tudományos világ által elismert, kiváló szakemberei.

A szerzők bíznak benne, hogy könyvük sok hasznosítható információval szolgál mind a kutatásban, a fejlesztésben, az oktatásban, mind pedig a gyakorlatban tevékenykedők számára.

Hivatkozás: https://mersz.hu/babinszky-halas-innovativ-takarmanyozas//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero