A fonetikai értelemben vett zönge, amit fonációnak is szokás nevezni, egyszerű meghatározással a hangszalagok rezgésének eredményeképpen létrejövő hang. A hangszalagok zöngeállásba állítása a gégét felépítő porcok (kannaporcok, gyűrűporc és pajzsporc), illetve a gége izomzatának segítségével történik. A hangszalagok rezgésének megindítása és ennek fenntartása a tüdőből kiáramló levegőnek köszönhető. A hangszalagok közti rést nevezzük hangrésnek, vagy glottisznak. Ebben a pontban a zöngekeltés főként aerodinamikai feltételeit tekintjük át, a zöngekeltés artikulációs jellemzőire ennél részletesebben nem térünk ki (ezekről l. pl. Stevens 1998; Gráczi 2012). Ladefoged és Maddieson (1996) a hangszalagok állása, illetve a rezgés szabályossága alapján négy csoportra osztja a fonetikai zöngetípusokat: reguláris zöngére (amit szokás modális zöngének is hívni), valamint hehezett (aspirated), levegős (breathy) és irreguláris (creaky) zöngére. Az aerodinamikai feltételek és az artikulációs gesztusok kölcsönhatása alapján a fonetikai zöngét a következő három kategóriába sorolhatjuk: spontán zönge (amit szintén szokás modális zöngének nevezni), passzív zönge és aktív zönge. Spontán/modális zöngeképzés során a hangszalagokat összezárjuk, így a tüdőből kiáramló levegő felgyülemlik alattuk, és amikor a hangrés alatti (szubglottális) légnyomás elér egy kritikus értéket, felnyitja a hangszalagokat. Ez csak akkor lehetséges, ha a hangrés feletti (szupraglottális) légnyomás kisebb, mint a hangrés alatti. A hangrés megnyitásával a levegő kiáramlik, aminek következtében a szubglottális nyomás csökken, így a hangszalagok ismét összezáródnak. A spontán zönge elindításának, illetve fenntartásának fontos feltétele, hogy a glottisz feletti hangcsatorna viszonylag tág, nincs szűkület, így a hangrés alatt és felett megfelelő légnyomáskülönbség tartható fenn. A magánhangzók és zengőhangok képzése során pontosan ilyen artikulációs–aerodinamikai viszonyokról beszélhetünk: a külső környezeti légnyomás és a szájüregben lévő légnyomás nagyjából megegyeznek. Az ilyen típusú zönge fonológiai értelemben általában nincs jelen a nyelvtanban, azaz a fonológiai folyamatok számára nem elérhető, ezért a spontán zöngével rendelkező szegmentumok általában nem okoznak például zöngésségi hasonulást. Tekintettel arra, hogy a zörejhangok esetében a szájüregben szűkület keletkezik (zárhangok és affrikáták esetében teljes zárról beszélhetünk), így a tüdőből kiáramló levegő nem vagy csak nehezen jut át a hangcsatornán, a szájüregben létrejövő légnyomás meghaladja a külső környezeti légnyomást. Ohala (1983) szavaival élve, a zárhangok képzése során az összes „kimeneti szelepet elzárjuk”, így a tüdőből kiáramló levegő a szájüregben felgyülemlik, ennek következtében pedig a glottisz feletti légnyomás meghaladja az az alatti légnyomást, ami a zönge leállásához vezet. Az ily módon képzett hangok esetében spontán zöngekeltés gyakorlatilag nem lehetséges. Ezt a fonetikai helyzetet nevezzük passzív zöngétlenedésnek (Jansen 2004).