Magzati korban a nyelvi ingerekre való érzékenységet az anyaméh falán kívül elhelyezett mikrofon segítségével vizsgálják, mely a magzati szívfrekvenciát méri, s figyeli az abban zajló változásokat (gyorsuláslassulás), valamint ultrahangos módszerekkel monitorozzák a magzatmozgások (rugdosás) gyakoriságát. A nyelvi úton válaszolni még nem tudó gyermekek vizsgálatára a pszichológiában elterjedt módszer a hozzászokáson alapuló, ún. habituációs technika. Ebben egy inger (mondjuk ba-ba-ba szótagsor) bemutatását követő, élettani folyamatokban észlelhető változásokból tudjuk, hogy a baba észleli az ingert (megnő a szívverés gyorsasága, mozgása fokozódik, vagy intenzívebben cumizik). A baba lassan hozzászokik az adott ingerhez, s a mérhető viselkedésbeli változások visszaállnak az eredetire (szívverése lassulni kezd, nem rugdos), azaz elmondható, hogy a magzat megszokta a korábban újdonságként ható ingert, és már nem kelti fel az érdeklődését. Ekkor bevezetnek egy, az előzőtől eltérő ingert (a pa-pa-pa szótagsort). Ha ez újra felkelti érdeklődését, s kiváltja nála ennek élettani jeleit (a szívverés nő, a mozgás fokozódik), akkor arra következtethetünk, hogy a baba meg tudja különböztetni egymástól a két eltérő ingert, esetünkben a b és p hangokat.