A világ bármely táján élő hároméves gyerekeket tekintve azt látjuk, hogy erre a korra mindegyikük gördülékeny nyelvhasználóvá vált. Elsődleges kommunikációs eszközük a nyelv lett, megértetik magukat környezetükkel: kérdeznek és válaszolnak az adott helyzetnek megfelelően. Négyéves korára a gyermek nyelvtanilag helyesen, összetett szerkezetek használatával, viszonylag folyamatosan tud már beszélni, és gördülékenyen társalog. Ez a folyamat – észrevétlen jellege folytán – sokak számára arra enged következtetni, hogy a nyelvi képesség veleszületett képességünk, mely az élővilágban egyedülálló, és az emberi biológia része. Ahogy korábban kifejtettük, ez vitatott kérdés. Vannak, akik a nyelv teljes rendszerét a maga bonyolultságában velünk születettnek vélik (nyelvtani szerepek és szófajok ösztönös ismeretéig terjedően), vannak, akik a szigorúan biológiai, az anatómiát érintő veleszületett alapokat fogadják el, míg mások környezeti és gondolkodásbeli előfeltételekre (például az emberi intellektus rugalmasságára és a nyelvhasználatot megengedő természetére, illetve a társas közeg kapcsolatteremtést serkentő hatásaira) helyezik a hangsúlyt a gyermek nyelvi fejlődésében.