A természet és a nevelés kettőssége szintén megjelenik a gyermeknevelés dilemmáiban. A szülők e tekintetben vett hitvallása meghatározza a gyermekkel való kapcsolatukat és a családra jellemző viselkedéses, társas mintázatokat. Ha a szülő a természet adta mintázatokat tartja meghatározónak (azaz önfejlődéspárti), akkor úgy véli, hogy a gyermek veleszületett tulajdonságai, jelleme, személyisége határozza meg, hogy milyen ember válik belőle. Ha a környezeti tényezőkben látja a fejlődés fő motorját, saját nevelői szerepének hatását meghatározónak gondolja, s jelentőséget tulajdonít annak, hogy gyermekét milyen ingerek érik gyermekkorában, s milyen keretek között, milyen szabályok szerint fejlődik. E két szélsőséges nézet évtizedek óta megosztja nemcsak a gyakorló szülőket, hanem a szakembereket is, főleg, hogy mindkét hatás elsőbbsége mellett szólnak szép számmal érvek. Nincs ez másképp a nyelvelsajátítást, a gondolkodás fejlődését és a személyiség fejlődését illetően sem. Az emberi személyiség összetett, dinamikus rendszerének kibontakozásában azonban nehezen meghatározható, hogy pontosan kinél milyen lépések során alakul ki egyik vagy másik személyiség, vonás vagy képesség. Éppen ezért a szakemberek ritkán vallják egyik vagy másik szélsőséges nézetet, és jellemzően elfogadott, hogy vannak öröklődő hajlamok, biológiai alapok, s ezekre építenek azok a környezeti hatások, melyek mind mentális, mind személyiségpszichológiai tekintetben fontos elemei a gyermeki fejlődésnek, azonban lényegüket tekintve csak későbbi életkorban érzékelhetőek.