Ahogy láttuk, a gyerekek a környezeti ingerekből szűrik ki, hogy mely nyelvtani morfémák szükségesek egyes helyzetekben (többes szám jele: -k, tárgyrag: -t). Ezeket kezdetben utánzásos alapon, a környezetet ismételve, helyesen használják, aztán felismerve a szabályt, ők maguk alkalmazzák túláltalánosítva (hibákkal), majd egyre tudatosabban, produktívan (már szabálykövetéssel, helyesen), ahogy ezt a vug-teszt is igazolta. A mintakövetés tehát fontos tényező, ám a gyerekek nem mechanikusan utánoznak (Pléh–Felhősi–Schnell 2004). Ezt bizonyítják a gyermeknyelv olyan példái, mint a kreatív szóalkotások (emelítő – a terítő analógiájára), hibás szabályalkalmazások (lovatat) stb. Ezek a hibák vitathatatlanul a gyermek aktív, konstruktív munkájának termékei. Az utánzás tehát fontos és létező mechanizmus a gyermeki nyelvelsajátításban, azonban láthatóan nem mechanikus, hanem szelektív. Ha tisztán mechanikus utánzásról lenne szó, akkor a gyermekek nem hoznának létre olyan alakokat, amiket sosem hallanak a környezetükben: ett (evett), ihós (szomjas), banántot (banánt), lókak (lovak), papucst (papucsot), őnek (neki) stb. Napjaink pszicholingvisztikai kutatásai és azok eredményei alapján tehát az utánzást nem passzívnak, mechanikusnak képzeljük, sokkal inkább egy aktív, célvezérelt utánzásról van szó már igen korai életkorban.