Ahogy az első fejezetben kifejtettük, a gyermekek már sokkal korábban találkoznak a társalgás elemi formáival, résztvevői környezetük társas helyzeteinek, és már sokkal korábban megismerkednek a társalgás elemi szabályaival, mint hogy beszélni tudnának. A baba és gondozója közti legkorábbi interakciók és prototársalgások is rendelkeznek a társalgási helyzetek alapvető keretrendszerével: hangadásokkal (vokalizációval), gesztusokkal, kölcsönösséggel, valamint a szóátadás és a szóátvétel szabályozott kereteivel. E közegben kezdi meg a baba a nyelv elsajátítását, és a nyelv társas használatába e keretben nő bele természetes úton, a társas és kulturális tanulás által támogatott folyamatokban, ebben érez rá saját kezdeményezőkészségére és arra, hogy nyelvhasználatával másokra hatással tud lenni, másokat tud befolyásolni, ahogy mások is tudják befolyásolni őt, illetve társaikat. Ezt a szándékalapú (intencionális) képességet az egyszavas gyermeknyelvi „szómondatok”, az ún. holofrázisok fontos jellemzőjeként emeltük ki (lásd 3. fejezet). Ebben a fázisban a babák felismerik, hogy gondolataik kifejezésén túl a nyelv használható arra, hogy másokat szóbeli közlésekkel befolyásoljanak saját céljaik elérésére érdekében. Ez a társalgás szempontjából különösen fontos, mert ez egyedülállóan emberi vonásunk, és mert a társas helyzetekben kimondottan gyakori, hogy szavakkal cselekvéseket hajtunk végre, vagyis egy-egy kérdés nem kérdésként, hanem kérésként funkcionál (ide tudnád adni a sót?). Egy efféle kérésre a természetes válasz a cselekvés, ami a beszélő szempontjából célja elérését is jelenti egyben. Az ilyen, cselekvésértékű nyelvi szerkezeteket (megnyilatkozásokat) beszédaktusoknak nevezzük, illetve forma és funkció szerint különítjük el azokat a társas nyelvhasználatban: formájukat tekintve kérdések, de cselekvésértéküket, hatásukat tekintve kérések, indirekt utasítások.