Az irodalomtörténet-írás terminológiájában e kérdés modellezésére volt egyfajta kísérlet a manierizmus fogalmának kiterjesztése a római császárkor alkotásaira. Borzsák István méltán illeti kritikával az E. R. Curtiustól kiinduló modellt,288 mely nem elvi kérdésként közeledett a problémához, hanem a 16. századi manierizmus ismérveit próbálta szellemesen, de mechanikusan az ezüstkori műveken bemutatni, illetve felhasználni azokat az utóbbiak értelmezéséhez – ráadásul a manierizmust kvázi-barokk stílusként és alkalmasint elmarasztaló szándékkal idézve fel. A művészettörténet terén O. Pelikan tanulmányai289 sikeresebben alkalmazzák a manierizmus általános fejlődéstörténeti tanulságait az antikvitás bizonyos jelenségeire, s a fogalom terminusértékét jelzi L. Borelli manierismo cikke is az Enciclopedia dell'arte anticában.290 Bár általában az irodalomhoz hasonló módon a Kr. u. 2. századtól vizsgálják annak római megjelenését, Pelikan – meglehetős merészséggel – a római művészettörténetben is kezdetektől kimutat bizonyos manierisztikus vonásokat.291 Mivel kiindulópontja a szigorúan klasszikus görög mintáktól való eltérés, illetve a római, esetleg népi (?) elemek megjelenésének manierizmusa, illetve az általa kizárólagosan vizsgált plasztika szubjektív expresszivitása, valójában minden műalkotást segíthetne e kategóriába sorolni - ugyanakkor a legkevésbé sem meggyőzően. Éppen e kiterjesztés figyelmeztet arra, hogy a manierizmus fogalma (ahogy konkrét történelmi korszakként és adott művek halmazaként értelmezve túlságosan is leszűkíti szempontrendszerünket), a nehezen definiálható „szabályostól” való eltérés minden formájára alkalmazható, tehát semmitmondóvá válhat. Próbáljuk azonban most azokat a művészettörténeti vonásokat megragadni a 16. századi manierizmusban, melyek a korszak tudományos feldolgozottságának köszönhetően nemcsak jelenségként ismertek, hanem valamely fejlődéstörténeti folyamatba helyezhetőek, s akár általános következtetésekre is lehetőséget adnak.