Az allúziók vizsgálatakor első észrevételünk és meghatározó tételünk, hogy a rendelkezésünkre álló ovidiusi corpus és lehetséges „vendégszövegek” alapján bármilyen szövegszerű görög hatásról beszélnünk merő fikció. Annál is inkább, mert bármely feltételezett hellenisztikus előzmény és Ovidius közt konkrétan kimutatható a római közvetítő. A kutatás hagyománya szerint16 az elégiák esetében elsősorban Propertius, a tanköltemények, és a történeti-mitológiai művek esetében Vergilius. A Horatiusszal és Catullusszal való párhuzamokat egy-egy kisebb tanulmány tárgyalta komolyan. E jelenség egyik – általánosan elfogadott – magyarázata szerint17 ez egyszerűen a római szerzők közvetítő szerepét jelentené, illetve azt, hogy Ovidius egy folyamatos irodalmi hagyományba helyezkedik bele. A legújabb összegzések sem igen mennek túl a közhelyszerű ismétléseken. R. Tarrant például azzal indokolja Kallimakhos meghatározó szerepét az ovidiusi költői világképben, hogy az Amores 1.15. híres költő-kánonjában közvetlenül Homérost és Hésiodost követi.18 Az irodalomtörténet logikáját is figyelmen kívül hagyó kijelentés filológiai összefüggéseket végképp nélkülöz. Továbbra is ragaszkodunk tehát a görög előképek vitatható feltételezéséhez? Amikor például egy-egy kutató odáig jut az elemzésben, hogy Ovidius Vergilius legérzékenyebb olvasója,19 vagy hosszú vizsgálódást követően úgy fogalmaz, hogy költőnk számára Vergilius a mikroszkóp vagy a teleszkóp, melynek apró lencséjén keresztül közelít az irodalmi hagyomány egészéhez:20 érthetetlen, miért nem állunk meg magunk is e „lencsénél”, ahogy Ovidius is tette. Hozzátehetjük: ha egy-egy vergiliusi szöveghely mögött pontosan ismerjük is annak esetleges ihletőjét akár Homérosban, akár másban, s a konkrét költői megfogalmazás átvételét ezekre való áttételes hivatkozásként értelmezzük, ezzel mintha Vergilius jelentőségét is megkérdőjeleznénk! A jelen dolgozat a jelenség okát egyértelműen abban látja, hogy Ovidius a római elődökhöz, méghozzá a közelmúlt római elődeihez viszonyítja költészetét. Hogy milyen hangnemben és szándékkal, ez már további – egyébiránt ugyancsak széles körű – vita tárgya lehet. Mindezt hosszú alapkutatásnak kell azonban megelőznie, mely a szinte beláthatatlan – majdan alighanem a számítógépes feldolgozás lehetőségének egyik mintapéldájának vehető – ovidiusi allúziós rendszert legalább statisztikai alapon kiértékeli. A kérdés összetettségére könyvünk mellékletében próbálunk példát mutatni, ahol egy jól körülhatárolható szövegegység, a De Medicamine Faciei Femineae megmaradt százsoros töredékének utalásrendszerét tekinthetjük át.21