A demensellátás tradicionális rendszerében a bentlakásos intézményi elhelyezés és az őrző-gondozó tevékenység központi szerepet játszott és játszik még ma is, abból a neuropatológiai-klinikai megközelítésből kiindulva, hogy a demencia destruktív agyi folyamatok eredményeként megfordíthatatlan leépüléshez vezet, amelyet befolyásolni nem tudunk, és a súlyos kognitív veszteségek, deficit nyomán a biztonságos körülmények közötti gondozás lehet az egyetlen és alapvető feladatunk. Nem véletlen, hogy a demenciával küzdő időseket pszichiátriai betegek otthonaiban helyezték el olyan más betegekkel együtt, akiknek betegségét, állapotát hasonlóan befolyásolhatatlannak ítélték meg, a mozdíthatatlan állapotú „defektuálódott" skizofrén betegekkel, valamint a nem oktathatónak és nem képezhetőnek ítélt súlyos értelmi fogyatékosokkal. Ebben a zárt gondozórendszerben az őrzés, a veszélyeztetőnek ítélt magatartás korlátozása és az elemi szintű gondoskodás kapott hangsúlyt egy patológia-deficit szemléletű megközelítésben, miközben igen kevés figyelmet szenteltek magának az egyénnek, és hiányzott a gondozási szükségletek egyéni mérlegelése, valamint a gondozott személyének figyelembevétele.