Az autizmus ma is alkalmazott fogalmának első leírása óta jelentősen gyarapodott tudásunk. Így a hatalmas mennyiségű klinikai tapasztalat, valamint a további, leíró jellegű, empirikus vizsgálatok (áttekintésért lásd Volkmar, Kiin, Cohen, 1997; Wing, 1997) eredményeként az világossá vált, hogy a „klasszikus” autizmus eredetileg azonosított kórképe az autizmusnak csupán egy kis szeletét jelenti. Az állapot ugyanis mind etiológiai, mind viselkedéses szinten igen nagy heterogenitást mutat. A tünetek rendkívüli változatossága elsősorban az autizmus súlyossága, az életkor, az általános értelmi képességek, a személyiség, a környezeti hatások és az esetleges járulékos betegségek, zavarok különbözőségeivel magyarázható. Az autizmus esetei a tüneti kép alapján így egy olyan sokdimenziós kontinuumot alkotnak, amelynek magja a szorosan vett autizmus mint diagnosztikus kategória. Ezért napjainkra széles körben vált elfogadottá az autizmus spektrumként való értelmezése (Wing, 1996). A spektrum egyik szélén az autizmusban és értelmi sérülésben súlyosan érintett esetek, míg egy másik szélén az enyhe, jó képességű, jó verbalitású csoport helyezkedik el. Az autizmusspektrum-zavarok (ÁSD – autism spectrum disorders) egységességét a már említett „autisztikus triász” adja, azaz a reciprok szociális interakciók, a reciprok kommunikáció és a rugalmas viselkedésszervezés zavara, illetve, hogy típusos esetben a tünetek hároméves kor előtt jelentkeznek legalább egy területen. A mai diagnosztikus rendszerekre vetítve, az autisztikus spektrum durván megfelel a pervazív fejlődési zavarok tágabb kategóriájának (l. Baron-Cohen, Tager-Flusberg, Cohen, 2000b; Volkmar és mtsai, 2004).