A jelenleg használt papír-ceruza tesztek tehát számos problémát vetnek fel, emiatt merült fel, hogy a mostani módszerek helyett inkább a reakcióidő-adatokból érdemes kiindulni (Ansari, Karmiloff-Smith, 2002). Az egyik ígéretesnek indult kezdeményezés szerint fejlődési diszkalkuliában a mentális számegyenes sérül. A sérülést (a rendszer nem megfelelő működését) az kellene jelezze, hogy a mentális számegyenes működésének jelei (mint pl. a távolsághatás számok összehasonlításakor) megváltoznak. Brian Butterworth (2002) valóban ezt az eredményt kapta egyik FD-betegével, Charles-szal (lásd 4. ábra). Az ábra felső része mutatja normál személyeknél a szokásos távolság hatást: összehasonlítási feladatban minél nagyobb két szám közt a távolság (x tengely), annál gyorsabban válaszolnak (y tengely). Ezzel szemben egy fejlődési diszkalkuliás, Charles esetében azt látjuk, hogy a távolság növekedésével a reakcióidő is nő. Butterworth értelmezése szerint ez a mentális számegyenes hiányát és egyben egy kompenzációs stratégia használatát jelzi: Charles talán verbális számolás segítéségével állapítja meg a nagyobb számot, vagyis elkezd az egyik számtól felfelé számolni, és addig csinálja ezt, amíg el nem éri a másik számot. Utóbbi stratégia éppen növekvő időt jósolna nagyobb távolságokra.