Ahhoz, hogy el tudjunk igazodni a bennünket érő benyomások özönében, nélkülözhetetlen, hogy előzetes tapasztalataink által elrendezzük azokat. Fejlődésünk folyamatában a külső világgal összekapcsoló szükségleteink, mozgatórugóink, cselekvéseink nyomán kialakult tapasztalataink alapján létrehozunk egy belső értelmezési keretet, amelynek alapján felismerjük az ismerőst, és megpróbáljuk megismerni, rendszerezni az ismeretlent, a hasonlót. Megtanuljuk megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, az ártalmast az ártalmatlantól, az előnyöst a hátrányostól. Egyéni belső jelentésmezőt hozunk létre, hogy tájékozódni tudjunk a külvilágban. Felfedezzük a világot a magunk számára, mindig újra meg újra, ahányan csak vagyunk, a magunk egyéni módján. A természeti és kulturális környezetünk, amibe beleszületünk, adott, de magunknak mégis egy új valóságot teremtünk azzal, ahogy észlelésünk nyomán megszervezzük tevékenységeinket, hogy aztán új „alkotásokat” hozzunk létre. Természetesen a szülők tapasztalási és tanítási mintái, elvárásai, a társadalmi hagyományok, szerepek, a kollektív tudás és tudattalan alapvetően meghatározzák a kialakuló gyermeki értelem kereteit és a világról alkotott értelmezési sémáit, így az időben élő ember számára nemcsak az fontos, hogy egy adott információt aktuálisan hogyan rendszerez, hanem az is, hogyan őrzi meg, illetve hogyan adja azt át, még akkor is, ha nem törekszik arra, hogy emlékezetébe vésse az adott eseményt.