A jelen kutatásban a háttércsatorna-jelzéseket vizsgáltuk nagy mennyiségű anyagon, a funkcionális pragmatikai aspektusokat fonetikai elemzésekkel ötvözve. A korpusz elemzése megerősítette, hogy a jelzéseknek különböző típusai léteznek, amelyek nem alkotnak diszkrét kategóriákat, hanem egy kontinuum mentén rendezhetők el verbális kidolgozottságuk, szemantikai jellegük és szerkezeti-terjedelmi jellemzőik szerint, és ezekben a dimenziókban nagy változatosságot mutatnak. A több mint 800 jelzés elemzése azt mutatta, hogy a spontán társalgásokban leggyakoribbak az átmeneti jelenségek voltak. Hipotézisünknek megfelelően a háttércsatorna-jelzések beszélőnkénti gyakorisága változik az egyes társalgásokban: a felvételek egy részében a három résztvevő nagyjából kiegyenlített arányban használt háttércsatorna-jelzéseket; de az volt a jellemzőbb, hogy az interjúkészítő jelzései jelentek meg döntően a felvételen. A gyakoriság nemcsak beszélőfüggő (vö. Tottie 1991), hanem függ a beszélői szerepektől is: a három beszélőt tekintve az interjúkészítőnél adatoltuk arányaiban a legtöbb háttércsatorna-jelzést; ő vezeti a társalgást, kezdeményezi az új témákat stb. A legkevesebb ilyen jelzést minden társalgásban a B beszélő produkálta, hiszen a protokoll szerint főként őt beszéltetik, ezért ő többnyire a „fő csatornán” nyilatkozik meg. Mivel a háttércsatorna-jelzések előfordulását a társalgás belső szerkezete, illetve időben változó dinamikája is befolyásolja, ezért egy újszerű elemzési szempontot bevezetve a társalgásokban meghatároztuk a narratív és dialogikus egységeket, majd ezeket öt egyenlő részre osztva vizsgáltuk a jelenségek gyakoriságát. A legkevesebb háttércsatorna-jelzést – függetlenül a beszédegységek típusától (narratív vagy dialogikus) és a beszélő személyétől –, közel azonos számú előfordulással az első 3 egységben (0–20%, 21–40%, 41–60%) adatoltuk, míg a legtöbbet 4. részben, azaz 61% és 80% között. Noha a statisztikai próba nem igazolt szignifikáns különbséget, a tendencia jól kimutatható. A társalgások mikrostruktúráját általánosan jellemzi, hogy a nagyobb szakaszok lezárásához közeledve a háttércsatorna jelzések sűrűbb előfordulást mutatnak. A narratív szakaszokban kétszer annyi háttércsatorna-jelzést adatoltunk (átlagosan 114 db), mint a dialogikus részekben (55 db), ami arra enged következtetni, hogy egy adott beszélő hosszabb narratív közlése során a hallgatók nagyobb késztetést éreznek arra, hogy a figyelmüket vokális elemekkel is jelezzék. A dialogikus részekben a partnerek gyakori beszélőváltással, egymás közléseire folyamatosan reflektálva kommunikálnak, így kevesebb háttércsatorna-jelzésre van szükség.