Beszéd közben többször előfordul, hogy nem azt mondjuk, vagy nem úgy mondjuk, amit és ahogyan azt eredetileg szerettük volna. Ilyenkor az esetek egy nagy részében megakasztjuk a közlést, és megpróbáljuk javítani a mondandónkat. A javítás oka, mértéke, a felmerülő probléma vagy hibás közlés helye stb. többféle lehet. Levelt (1983) például attól függően, hogy milyen okra vezethetők vissza, 5 típusba sorolja az önjavításokat. Megkülönbözteti a beszédtervet érintő javításokat, amelyeknek az esetében a beszélő beszéd közben rájön arra, hogy az átadni kívánt üzenet más sorrendben vagy más részletekkel elmondva sokkal világosabb lenne a hallgató számára, ezért megváltoztatja azt. A következő típus a megfelelőségi javítás, amikor az elhangzó közlés tartalma megegyezik a szándékolt közléssel, ugyanakkor a beszélő nem tartja elég pontosnak, helyesnek a közlés formáját, nyelvezetét, ezért változtat rajta. A harmadik típus a hibajavítás. Hibának azok a jelenségek tekinthetők, amelyek az adott nyelvet anyanyelvként beszélő, mentálisan ép, átlagos intelligenciájú beszélő szándéka ellenére, saját fonológiai, morfológiai, grammatikai, szemantikai normatudatának ellentmondva jönnek létre (vö. Boomer–Laver 1968/1973). Létezik rejtett javítás is (negyedik típus). Ugyanis nemcsak a felszínen megjelenő hibákat, hanem a belső beszédet is tudjuk monitorozni. Ezekben az esetekben a felszínen ugyan leállhat a közlés, de semmilyen változtatás nem történik a szerkesztési szakasz után (Levelt 1983). A rejtett javításokat hezitálás vagy ismétlés jelezheti. Annak megítélése azonban, hogy egy adott hezitálás vagy ismétlés valóban egy rejtett javítás-e, nagyon bizonytalan, ha egyáltalán lehetséges. Végül előfordulhatnak olyan javítások is, amelyek besorolása nem lehetséges egyértelműen az előbbi négy kategóriába. A jelen tanulmány a hibajavításokkal foglalkozik.