A magyar nyelv leírásához szervesen kapcsolódik a nyelvelsajátítás folyamatainak vizsgálata, nem csak az elsőnyelvelsajátítás szempontjából, hanem a második nyelvként történő elsajátítás irányából is. Ez utóbbi, sajátos megközelítéshez köztesnyelvi kutatásokon keresztül juthatunk, amelyek jelentős mértékben hozzájárulnak a magyar nyelv szerkezeti elemeinek és ezek működésének megértéséhez. A magyar nyelvet eddig köztesnyelvi keretben vizsgáló kutatások elsősorban pragmatikai irányultságúak voltak (Bándli 2013, Bándli 2015, Bándli–Maróti 2016), a köztesnyelvi rendszer egyéb apparátusait közvetlenül leíró kutatás nem ismeretes. A köztesnyelvi megfigyelésekkel a kontrasztív nyelvleírást szokás kapcsolatba hozni, mivel mindkettő a hibaelemzés módszerét alkalmazza a nyelvi sajátosságok feltárása során. Kontrasztív nyelvészeti (vö. Budai 1979, Putz 2011) keretben a nyelvtanulóktól gyűjtött adatokat sok esetben kizárólag írott nyelvi anyagon (Durst 2009, Tiborcz-Tóth 2017) vizsgálták, miközben a klasszikus köztesnyelvi keretben beszélt nyelvi megnyilatkozások elemzése áll a fókuszban. Mindehhez még az az alapelv társul, hogy a köztesnyelvi kutatások a nyelvelsajátításon keresztül megszerzett nyelvtudáselemek megfigyelésére és elemzésére irányulnak, nem pedig nyelvtanulói korpuszokból és formális nyelvtanulásban résztvevőkkel rögzített adatokból nyert beszélt nyelvi mintákra.