Gulyás Judit

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában


Az irodalomtörténet és a folklorisztika érdekkörén kívül

Megítélésem szerint az irodalomtörténet számára egy-egy másodvonalbeli vagy éppen kitüntetett, a kánon erős darabjaként értelmezett irodalmi mű (pl. Csongor és Tünde, János vitéz) elemzése során annak a mese műfajjal való kapcsolata hagyományosan leginkább a forrás-, tárgy- és motívumtörténet szintjén bírt jelentőséggel. Emellett a 19. századvégén és a 20. század első felében elsősorban a narratív témák és műformák alakulástörténetét, illetve az irodalmi népiességet vizsgáló munkák érintették a korai meseanyag kérdését: Beöthy Zsolt,1 Benedek Marcell,2 Elek Oszkár,3 Szinnyei Ferenc,4 Staud Géza,5 György Lajos,6 Turóczi-Trostler József7 művei mellett paradigmatikus monográfiájában8 Horváth János foglalkozott a magyar mese iránti érdeklődés (gyűjtési felhívások, gyűjtések, publikációk és értékelések) 18–19. századi történetével és főbb tendenciáival. Horváth Jánosnak a magyar irodalmi népiesség történetéről írott szintézise egyébként azért is igen jelentős munka, mert kimondva-kimondatlanul a legutóbbi időkig nagymértékben befolyásolta a folklorisztika ezen korszakról kialakított képét. A későbbiekben az irodalmi népiesség tárgykörében elsősorban Fenyő István,9 illetve Korompay H. János10 foglalkozott e témával, főként eszme- és kritikatörténeti szempontból. Újabban Milbacher Róbert az irodalmi népiesség működésének újragondolása során, a bahtyini értelemben vett, szubverzív karakterű népi (ún. pórias) kultúra megnyilvánulásainak, a kulturális elit ezen végzett átalakításának, elutasításának, hatályon kívül helyezésének mechanizmusait leírva elemzett több korabeli mesei szöveget, illetve azok recepcióját.11 Szilágyi Márton Fazekas Mihály műve, az „eredeti magyar rege” műfajmegjelölésű Ludas Matyi elemzése során a szöveg figyelemre méltó korabeli fogadtatástörténetét is bemutatta, melynek során kirajzolódott az egykorú befogadók értelmezési zavara, ami annak is tulajdonítható, hogy nehezen tudták a mesei szüzsén alapuló művet az ismert szöveghagyományok sorában elhelyezni s megfelelő olvasási stratégiát kialakítani.12 Hermann Zoltán – egy lehetséges történeti tárgyú mesemonográfiát előrevetítve – több tanulmányában vizsgálta a 19. századi meseszövegek értelmezésének lehetőségeit.13 Bár közvetlenül nem tárgyaltak 19. századi meseszövegeket, mindenképpen fontos fejleménynek tekinthető tárgyunk vonatkozásában is Küllős Imolának és Csörsz Rumen Istvánnak a 18–19. századi magyar közköltészetre vonatkozó kutatása,14 több szempontból is, hiszen az elit- és a populáris kultúra, a szóbeliség és az írásbeliség viszonyának egy másik (a rögzült bináris oppozíciókat feloldó, azokon átjáró, kölcsönhatásokra épülő) struktúrája tárul fel e vizsgálatokból,15 ami végső soron újra és újra annak belátására ösztönöz, hogy a népi kultúra és a folklór alapvetően a 19. században kialakított nagy hatású koncepciója a társadalom minden rétegét átjáró gazdag szóbeli kultúrát egyetlen, szociokulturális paraméterek alapján meghatározott csoport (az írástudatlan falusi agrárnépesség) tulajdonává redukálta. Hasonlóképpen, S. Varga Pál monográfiája16 a nemzeti irodalom 19. században kialakított fogalmi rendszereiről – az államközösségi, az eredetközösségi és a hagyomány közösségi paradigma elkülönítésével, majd e paradigmatikus rendszerek teroetikus hátterének bemutatása után az egyes értekezők érvrendszerének sajátosságai és kapcsolatai feltárásával, s különösképpen a hagyomány fogalmának filozófia- és eszmetörténeti keretbe ágyazott értelmezésével – olyan alapmunkának tekinthető, amely Horváth János irodalmi népiességről szóló monográfiája óta az egyik legfontosabb hozzájárulás lehetne a magyar folklorisztika számára is ahhoz, hogy újragondolja a folklorisztikai jellegű (ekkor még diszciplínává ugyan nem szerveződő) megismerési módozatok történetiségét. Összességében mégis e vázlatos szemle eredményeként annyi mondható el, hogy a 19. századi magyar mesekorpusz önmagában, önértékén a legutóbbi időkig nem keltette fel különösebben az irodalomtudomány képviselőinek érdeklődését, inkább csak járulékos szövegcsoportnak tekintették azt, amely leginkább mint irodalmi művek alapanyaga minősült kutatásra érdemesnek. Feltevésem szerint a magyar irodalomtörténet kutatói azért sem szentelhettek különösebb figyelmet a szépirodalom rendszerében felbukkanó mesei szövegeknek, mert a mese a 19. század második felétől marginális helyet foglal el az irodalom műfaji kánonában.

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2020

ISBN: 978 963 454 559 0

A kötet azt a kérdést vizsgálja, hogy a reformkori magyar kultúrában, a népköltészet és az irodalom egyre intenzívebb kölcsönhatásának időszakában milyen kísérleteket tettek az elit kultúra bizonyos képviselői arra nézvést, hogy egy addig elsősorban a szóbeliségben hagyományozódó narratív műfajt, a tündérmesét beillesszék a nemzeti irodalom műfaji rendszerébe. Az ún. népies költők egy részének az 1840-es évek közepén Petőfi által létrehozott (majd felszámolt), az irodalomtörténeti emlékezet számára érzékelhetővé tett „triumvirátusa", vagyis Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Arany János 1845 és 1847 között, három év leforgása alatt jelentetett meg olyan elbeszélő költeményeket, amelyekhez a népmese vagy a népmonda szerzői műfajmegjelölést társították (János vitéz; Népregék, népmondák; Rózsa és Ibolya). A kötet e három mű keletkezéstörténetét és 19. századi fogadtatását próbálja meg dokumentálni. Ezen túlmenően a magyar mesekutatás történetét áttekintve a korai magyar mesekéziratok és mesekiadások kapcsán foglalkozik a népmese és az irodalmi mese viszonyáról kialakított képzetek problematikus voltával, a szóbeliség és az írásbeliség közötti médiumváltás következményeivel, valamint a textualizációs eljárások és a hitelesség kérdésének összefüggéseivel.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gulyas-mert-ha-irunk-nepdalt-miert-ne-nepmeset//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave