A továbbiakban amellett szeretnék érvelni, hogy a 20. századra rögzült népmese-irodalmi mese oppozíció visszamenőleges alkalmazásával a kutatás gyakorta olyan előzetes szelekciót alkalmaz a kora 19. századi korpuszra, amely a korszakban még nem volt érvényes és releváns elkülönítés, s amely oppozíció alkalmazása gátolja a meseszövegek korabeli létrehozásának, lejegyzésének, kiadásának, egyáltalán használatának megértését.1 Amíg e szöveganyagra az autentikus népi/nem autentikus, szerzői elkülönítéseket alkalmazzuk, s például a folklorisztika az autenticitás mértékének mentén jelöli ki a maga számára a kutatásra érdemes szövegeket, ahol is a kívánatos nyilvánvalóan a lejegyzői/ szerkesztői/kiadói közbeavatkozás és a szövegalakítás minél kisebb mértéke, a textualizáció erősen kontrollált és redukált formája lenne, addig az anyag leszűkítésével megfosztja magát attól, hogy ezt a korpuszt a maga történetiségében, belső összefüggéseivel értse meg. Mindennek hátterében voltaképpen egy egyszerű megismerési probléma áll: a 19. századi népmese a szóbeliségben élő, hagyományozódó műfaj volt, ugyanakkor a szóbeliségben élő korabeli szövegekről csak akkor rendelkezünk ismeretekkel, ha azokat a korban az írásbeliség közegébe valamilyen módon áthelyezték. Másként fogalmazva, a 19. századi szóbeli kultúra a mai kutatás számára (a korban hiteles hang- és képrögzítés nem lévén) csakis az írásbeliség közvetítésével hozzáférhető. Ennek implikációira a későbbiekben még visszatérek.