Nagyon erős, már-már szélsőséges kritikát fogalmaz meg Marc Bauerlein 2009-ben megjelent munkájában a fiatalok tudásával és tanulási stílusával kapcsolatban. Bauerlein szerint a fiatal amerikaiak többsége – itt alapvetően a középiskolásokra és az egyetemistákra utal – nem rendelkezik olyan tudással és ismeretekkel, hogy biztos döntéseket tudjon hozni saját életével kapcsolatban az információkkal és kommunikációs folyamatokkal telített társadalomban és gazdaságban. A jelenség összefügg a tanulással, hiszen a fenti probléma egyik oka, hogy figyelmen kívül hagyják azokat a forrásokat és médiafelületeket, amelyek segíthetnék őket az ismeretszerzésben, és támogatnák képességeik kiaknázását. Mindennapi életük nem a korábban megszokott életpályához hasonlít. A tanórákon egyre többen úgy akarnak részt venni, hogy nem a tudás- és megismerési vágy vezérli őket. Henry Jenkins már megengedőbben fogalmaz, amikor nem a fiatalok intelligenciáját kérdőjelezi meg, hanem a türelmetlenségükre mutat rá.1 Ennek a türelmetlenségnek – amely az osztályteremben is jelentkezik – az egyik oka korunk információáramlással diktált tempójában fedezhető fel (lásd a Virilio sebessége című fejezetet), a másik pedig a fiatalok médiafogyasztási szokásaiban. Az új média írásbelisége ugyanis pozitív esetben augmentált kogníciót feltételez, ami azt jelenti, hogy tudatos használat esetén az infokommunikációs eszközök és platformok a mentális képességek kiterjesztését – augmentálását – biztosítják. Ezzel kapcsolatban végzett fejlesztéseket Doug Engelbart az 1960-as években az NLS, majd az 1970-es években az Augment rendszereivel. Az információs társadalomban az egyén gondolkodását a mesterséges, illetve a kollektív intelligencia képes kiterjeszteni. Egy adott probléma megoldására létrehozott levelezőlisták és vitafórumok a kollektív intelligencia létrehozását támogatják.