Nemzetközi viszonylatban megállapítható, hogy az informális ápolást végzők (pl. családtagok) és a nem orvos végzettségű egészségügyi szakdolgozók szerepvállalása, hatásköre lényegesen kiterjedtebb az egészségügyi ellátásban és így az alapellátásban is, mint Magyarországon. Hazánkban is komoly kihívást jelent a társadalom elöregedése, a lakosság egészségi állapota, az egészségügyi ellátórendszer növekvő költségigénye, a várólisták, valamint az egyes területeken megjelenő orvos és ápoló hiány. Az OECD országok többségében ezen problémák megoldására már bevezették a kiterjesztett hatáskörű MSc ápoló (Advanced Practice Nurse – APN) képzést és munkakört, emellett fontos szerep jut a BSc végzettségű ápolóknak, gyógytornászoknak, dietetikusoknak, népegészségügyi szakembereknek, egészségpszichológusoknak is. Arra azonban az Egészségügyi Világszervezet is felhívta a figyelmet, hogy globálisan sokfajta egészségügyi szakember képzése történik meg, akik az alapellátás szintjén számos hasonló, átfedésben álló kompetenciával rendelkeznek. Ez részben előnyös, ha a humánerőforrás hiány miatt a szereplők feladatátadással képesek az éppen hiányzó szakember kompetenciáit pótolni, hátrányos, ha a teamben való együttműködés során nem egyértelmű kinek a feladata és felelőssége az adott kompetencia gyakorlása. Ebben a tekintetben Magyarország sem kivétel, ahol a fent említett szakemberek között vannak átfedések, és ezek egyértelmű tisztázásra várnak. Ezért sajnálatos, hogy az ápolók, azon belül a BSc és MSc ápolók szerepeinek definiálása sajnos teljes mértékben kimaradt az alapellátással kapcsolatos svájci projektből (miközben még Svájcban is van kiterjesztett hatáskörű MSc ápoló!), mert nemzetközi példák alapján az alapellátás gerincét képező ápolókra vár a jövőbeni krónikus ellátások és prevenciós programok tömeges menedzselése. A magyarországi védőnői kompetenciakör nemzetközi viszonylatban elsősorban az ápolókhoz, valamint kisebb részben a szülésznőkhöz tartozik. Ez a különbség nem csak nevezéktanban jelenik meg, hanem a képzés tartalmában is, az ápolók képzésük során lényegesen nagyobb mértékben sajátítják el a klinikummal, gyógyszertannal, általános és szakápolástannal kapcsolatos ismereteket. Fontos leszögezni, hogy az egészségügyi látogató (health visitor) szakképzett ápolói vagy szülésznői végzettséggel rendelkező szakember és még a Magyar Védőnői Szolgálat működésére leginkább hasonlító finnországi rendszerben is ápoló (BSc public health nurse) látja el a várandós- és gyermekellátási feladatokat, amelyek mellett ápolói végzettségéből adódóan természetesen ápolási feladatokat is ellát. A korábbiakban, egészen az ötvenes évek közepéig hazánkban is hasonló rendszer működött, hiszen ápolói és védőnői oklevelet is kaptak a tanulók, ugyanakkor a mai védőnői képzés a képzés felépítése miatt jelenleg nem – és a későbbiekben esetleges átalakításával pedig csak a várandós- és gyermekellátási ismeretektől radikális mértékben átcsoportosított, ezért annak minőségét jelentősen rontó elméleti és gyakorlati óraszám mellett lenne esetlegesen – alkalmas a felnőtt kliensekkel, idős kliensekkel, krónikus betegek gondozásával, otthonápolással kapcsolatos feladatok ellátására, ezért ezen feladatokat a nemzetközi helyzetnek megfelelően a BSc és MSc végzettségű ápolóknál kell megjeleníteni az alapellátásban. Ugyanakkor reális kérdésként merül fel, hogy lehet-e esetlegesen védőnői feladatkörrel szülésznőket is felruházni, ha már számos országban BSc/MSc szülésznő látja el ezeket a feladatokat (pl. Ausztria, Németország, Svájc, Lengyelország). Továbbá azt is szükséges megvizsgálni, hogy egy alapellátás specifikus képzési rendszer kidolgozása esetén (amire ugyancsak a nemzetközi példák alapján vannak megfelelő modellek) milyen bemeneti végzettséggel lehet belépni a képzési rendszerbe, és a kimeneti oldalon milyen „végzettséget”, jogi és klinikai felhatalmazást adunk a képzést sikeresen elvégző hallgatóknak. Amint azt alább látni fogjuk, a speciális klinikai döntéshozatal (diagnózis, terápia, gyógyszerelés) képességét kizárólag a BSc, de leginkább az MSc (APN) ápolók birtokolják, a középfokú ápolók számára a fenti két szakember felügyelete mellett megengedett az „önálló” tevékenység végzése, ami jellemzően a fizikális gondozás és egyes minősített beavatkozások elvégzésére szorítkozik. Ezt azért lényeges hangsúlyozni, mert egy leendő praxisközösség szintjén előfordulhat, hogy egy középfokú végzettséggel rendelkező ápoló nem az orvos, hanem az egyetemi végzettségű ápoló felügyelete mellett kell majd munkáját végezze, ehhez azonban a megfelelő jogszabályi kereteket is ki kell dolgozni. Az ugyanis nagy valószínűséggel fordulhat elő, hogy az alapellátásban dolgozó APN ápoló a diagnózis és terápia felállítása után a végrehajtás feladatát delegálja egy olyan ápolónak, aki akár licenc alapú fizikális beavatkozásra jogosult.