Ahogyan fentebb olvasható, az első magyar nyelvű akusztikai-fonetikai szempontú vizsgálatok közel hetven évvel ezelőttre datálhatók. Ezek elsősorban a beszédhangok megjelenési sorrendjével foglalkoztak. Vértes O. szabályos sorrendet feltételezett a beszédhangok megjelenésében (Vértes O. 1953). Közel húsz évvel később S. Meggyes vizsgálta az elsajátítási sorrendet egy kétéves gyermek spontán beszédéből gyűjtött példák alapján (S. Meggyes 1971). Gósy egy hároméves gyermek beszédének hangtani sajátosságait mutatta be (Gósy 1984). Eredményei szerint ebben az életkorban a magánhangzók rendszere közel teljes volt a vizsgált gyermeknél, csupán az ö> és ü, valamint azok hosszú párjai hiányoztak a fonémaállományból. A harmadik hónaptól kezdődően nő a vokális kontroll, a gyermek egyre nagyobb mértékben képes beszédképző szerveinek akaratlagos működtetésére (Gósy 1981). A gyermek a harmadik hónap végén akár már 10–20 különböző hang létrehozására is képes, illetve meg tud hangosítani különböző magánhangzókat tartalmazó VCV kapcsolatokat is. Féléves koráig a gyermek előszeretettel ismétli környezete hangadásait. Az egyes magánhangzó-kapcsolatok és hosszabb magánhangzósorok a szupraszegmentális eszköztár gyakorlására is alkalmasak, a csecsemő változatos beszéddallammal, hangerővel, tempóértékekkel hozza létre őket (Gósy 2005). Noha ezt a szabályszerűséget először Ponori Thewrewk Emil írta le magyarul a 19. század utolsó harmadában (Ponori Thewrewk 1871), napjainkig Schultze nevéhez köti a szakirodalom (Schultze 1880; vö. Gósy 2017). Lőrik állami gondozásban élő 3–6 éves gyermekeket vizsgálva megállapította, hogy a magánhangzók rendszere négyéves korra már kialakult (Lőrik 1982).