A magyar magánhangzók besorolása alapvetően egységesnek mutatkozik. A különböző kategorizációk felső nyelvállásúnak tekintik az i, í, u, ú és ü, ű magánhangzókat; középső nyelvállásúnak az é, o, ó, ö és ő vokálisokat. Egységesen alsó nyelvállásúnak tekintik az e hangot és legalsó nyelvállásúnak az á hangot, míg az a magánhangzó nyíltsági fok szerinti besorolása eltér az egyes szakirodalmi források esetében. Bolla, valamint Kassai és Gósy alsó nyelvállásúnak [ɔ]-ként (Bolla 1995; Kassai 1998; Gósy 2004), míg Szende, illetve Mády (Szende 1999; Mády 2008; utóbbi elektromágneses artikulográffal végzett) vizsgálataik alapján legalsó nyelvállásúként kezelik az a-t, és a korábbi [ɔ] jelöléstől eltérően [ɑ]-val, illetve [ɒ] IPA-szimbólummal jelölik a kérdéses magánhangzót. Mády Wood 1975-ös munkájára hivatkozva úgy érvel, hogy az ajakkerekítésből mint képzési jegyből adódóan az állkapocs nyitásszöge is kisebb azonos nyelvállásfokú párjaiknál, noha a nyelvállásfok meghatározása önmagában a kerekítettség jegye alapján nem lehetséges. Jelen monográfiában az egymásnak ellentmondó eredményekre hivatkozva a percepciósan, valamint a kontextuselemzés alapján a-ként azonosított magánhangzókat önmagukban is elemezzük a frekvenciaszerkezet tekintetében, majd a besorolást ezen eredmények alapján tesszük meg.