A szinkrontolmácsoláshoz szükséges berendezést az 1920-as években fejlesztették ki a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetnél. A berendezést Filene-Finlay Speech Translator néven szabadalmazták, majd az IBM megvásárolta. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezetben kezdték el használni 1928-ban, meglehetősen korlátozott mértékben. Ez a technológia ekkor a modern időket testesítette meg, a több nyelven folyó szinkrontolmácsolás pedig egyfajta demokratizálódást is jelentett, amennyiben a munkavállalók képviselői, akik nem feltétlenül tudtak angolul vagy franciául megnyilvánulni, saját nyelvükön szólhattak hozzá a tanácskozáshoz (Baigorri-Jalón, 2015). A technológia ugyan már rendelkezésre állt, mégsem terjedt el azonnal. Ennek egyik oka, hogy a technológia még nem volt elég kifinomult ahhoz, hogy jó minőségben lehessen közvetíteni több csatornán, párhuzamosan. A másik ok pedig a tolmácsok ellenkezésében keresendő, akik jellemzően nem képzett tolmácsok voltak (ekkor még nem is léteztek tolmácsképző programok), hanem a nyelvtudásuk miatt cseppentek bele a tolmácsolás világába (bővebben lásd Baigorri-Jalón, 2005). Elsősorban rövid szakaszos konszekutív tolmácsolást végeztek. Ők ellenálltak a szinkron módon való tolmácsolásnak, két okból is: a kognitív komplexitás miatt, valamint azért, mert így a tolmácskabin elszigetelte volna őket a tolmácsolási esemény résztvevőitől, amit presztízsveszteségként éltek volna meg.