A különböző társadalmak, társadalmi csoportok öngyilkossági gyakoriságának különbségei mögött Durkheim (1982) – a társadalom anomikus állapota mellett – a társadalmi integráció eltérő fokát tételezte: „Ha a társadalom dezintegrálódik, ennek feltétlen következménye, hogy az egyén ugyanebben a mértékben kikapcsolódik a társadalmi életből…” (Durkheim 1982, 196. old.). A társadalmi integráció, a társadalom kohéziós erejének meggyengülése – vagy más megközelítésben az egyének társadalomtól való elidegenedése (Andorka, 1994) – következtében a társadalmi normák közvetítése szenved csorbát, melynek folyományaként a kevéssé integrált társadalmakban (értsd: társadalmi közegekben) az anómiához hasonló következményekkel járó, alacsonyabb szintű társadalmi kontrollal leírható társadalmi állapot áll elő. Ez az alacsonyabb társadalmi kontroll pedig az öngyilkosság – illetve az elmélet későbbi kiterjesztése szerint általában a deviáns magatartások – arányának növekedéséhez vezet, azaz „az öngyilkosság <a deviáns magatartások> előfordulása fordítva arányos az egyént magukban foglaló társadalmi csoportok integrációs fokával” (Durkheim 1982, 196. old.). A durkheimi gondolatrendszerben a társadalmi kohéziót biztosító integratív erő lehet a családi társadalom, a vallási társadalom vagy a politikai élet. Emellett a modern társadalmakban, illetve bizonyos korosztályokban tételezhető más releváns integratív erők jelenléte is: pl. a fiatal korosztályokban az iskola, a felnőtt társadalomban a munka világa működhet olyan erőként, mely biztosítja a társadalmi életbe való bekapcsolódást.