A Középnyugat-Afrika trópusi erdeiben növő ibogacserje (Tabernanthe iboga) gyökere és a belőle készült kivonatok – olykor más növénnyel elegyítve – évszázadok óta használatosak az ottani népi gyógyászatban, vallási és beavatási szertartásokban, például a gaboni bwiti rituálékban, valamint fáradtság ellen éjszakai vadászatok vagy törzsi háborúk során (összefoglalásként lásd Popik, Layer és Skolnick, 1995). Az ibogagyökér fő pszichoaktív hatóanyaga egy lipofil alkaloid, az ibogain (12-metoxiibogamin) (1. ábra). Az 1901-ben tisztán kinyert vegyület szerkezetét 1957-ben Taylor határozta meg. A gyökér kb. 1%, a szárított kivonatok kb. 15% ibogaint tartalmaznak egyéb alkaloidok mellett. A kivonatok, illetve az ibogain 1–2 óra alatt kialakuló hatásának jellege függ az alkalmazott dózistól: 200 mg alatti adagok sajátos KIR-stimuláns hatásúak, a testi (mellék)hatások pupillatágulás, szédülés és hányinger; 500–1000 mg (>10 mg/kg) közötti dózisok izgatottságot, fényérzékenységet, bradycardiát, légzéslassulást és szinesztéziával kísért hallucinációt okoznak, az e feletti adagoknál pedig hőemelkedés, nyáladzás, izomremegés, hányás és hasmenés, görcsök, lebénulás és kóma („tetszhalál”) jelentkezik. Súlyosabb esetekben előfordulhat halálos mérgezés, még a beavatási ceremóniákon is. A halál hirtelen beállta akár 20–30 órával a szer bevétele után is bekövetkezhet. Az ibogamérgezéses haláleseteket – jellegzetes patológiai tünetek hiányában – a stressz, valamint a légzési és szívműködési zavarok által okozott hirtelen és váratlan halál szindróma kategóriába sorolják.