Mint említettük, a pszichoterápiában sok olyan lélektani, szociálpszichológiai, szociokulturális hatótényező feltételezhető, illetve mutatható ki, amely a hagyományos irányzatokban nem kap megfelelő figyelmet, ezért nem része (hacsak nem rejtett, implicit formában) a képzésnek és a szupervíziónak, és ezért nem tudatosan kerülnek alkalmazásra az adott pszichoterápiás iskola gyakorlatában. Az ilyen tényezők valószínűleg köztes változóként vesznek részt a pszichoterápiás folyamatokban, különböző konstellatív összetételekben valószínűleg a terápiás változó fő mozgatói, a kutatásokban azonban nem sikerül őket kontrollálni (pl. a kontrollcsoportokban vagy a randomizálásnál számításba venni). Nyilvánvaló, hogy ezek megismerése, tudatosabb alkalmazása tudná fellendíteni a pszichoterápiás hatáskutatásokat, ez tudná célzatosabbá tenni a módszerkombinációkat, és ez vezethetne a pszichoterápiás integrációhoz, amely ideális formában a főbb irányzatokban, iskolákban meglévő hatásfaktor és terápiás folyamat egységes fogalmi keretét, és ennek megfelelően célzott és rugalmas felhasználását a felhasznált stratégia és taktika modelljében lehet elképzelni (Buda, 1981; Stricker és Gold; 1993; L’Auné, 1995). A stratégia az alapvető módszerek választása és a szükséges műveleti fázisok és lépések tervezése, a taktika viszont az alkalmazás az adott betegre, a környezeti feltételekre és a felmerülő nehézségek és akadályok leküzdésére. Ma az integráció a legritkább próbálkozás, illetve kutatás, illetve a módszerkombinációk és az eklekticizmus átértelmezése, ugyanis eddig nem ment végbe az egyes irányzatok „lefordítása” a többi irányzat elméleteire és fogalomkészletére – mint már használtuk ezt a hasonlatot –, nincs közös „nyelv” az értelmezésekre, és különösen az iskolák módszereit óvják az esetleges „dekonstrukciótól”.