A hagyományos pszichoterápiás irányzatok, iskolák főleg a terapeutára figyelnek, annak képzettségét igyekeznek biztosítani, annak műveleteit írják elő (helyes és fontos megállapításokra jutva, mint amilyenek pl. a személyközpontú irányzatban már említett terápiaváltozók, vagy a pszichoanalízisben az empátiás odafigyelés, illetve a terapeuta reflexív önkontrollja a terápiás folyamatban). Sok tapasztalat és vizsgálat mutatja ugyanakkor, hogy a beteg külső és belső erőforrásai is fontos szerepet játszanak a terápia eredményeiben. Régóta ismert a kliens motivációs állapotának szerepe, a különösen kényelmetlen, kellemetlen tünet megkönnyíti a terápia vállalását, bizonyos élethelyzetek sürgetővé teszik a változást, különféle emberi és szociális kényszerek is erősítően hatnak az együttműködésre. Előnyös, ha a terapeuta és a kliens hasonló szociokulturális kontextusban nőtt fel és él, amerikai megfigyelés, hogy iskolázatlan, szegény társadalmi rétegekben szocializált emberek nehezebben tudnak együttműködni a pszichoterápiával, mint a középosztálybeli, iskolázott betegek. A társadalmi nyilvánosságban részt vevő betegekre erőteljesen hatnak a divatok, a minták, a konvenciók, ők tehát eleve nyitottan és bizakodva közelednek a terápiához, türelmesebbek a folyamattal szemben (tudják, mit várhatnak), és általában is ismerik a játékszabályokat. Akik nem megfelelően szocializáltak, azoknak idő kell, míg a terápiába „beletanulnak”, és ez az idő esetleg kellene a sürgető problémák megoldásához, a krízisek megelőzéséhez.