A pszichoaktívszer-használók és a függők jelentős csoportjai rejtőzködnek: vagy azért, mert a társadalom morálisan elítéli a betegséget (pl. alkoholbetegek esetében: bár itt csak részben van szó elítélésről, hiszen még a nagyivót is tolerálja sokszor a társadalmi környezet, amíg ki nem derül, hogy „beteg”), vagy azért, mert törvényi tiltás alá esik a szerhasználatuk – a morális elítélésen túl. Sok szerhasználó nem tartja magát sem betegnek, sem függőnek, de még „drogosnak” sem. Ezek a szerhasználók, illetve ezek a csoportok nem keresnek fel segítő intézményeket, így azok keresik fel őket. A megkereső (outreach) munka lényege: megtalálni, kapcsolatba lépni és toborozni olyan csoportokat, amelyek észrevétlenek, rejtőzködők vagy más módon nehezen elérhetők egy segítő program számára. (Ford és mtsai, 2007; Elwood és mtsai, 1995). Az egyszeri találkozástól a strukturált, hosszan tartó programokig terjed a skála. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a konzultánsi munka egyes szakaszait „kivisszük” az utcára: pl. a kapcsolatfelvételt, a gyors állapotfelmérést, a célok kitűzését (figyelembe véve a lehetőségeket: néha csak 5–10–15 perc áll rendelkezésre, jobb esetben nem egy, hanem többszöri alkalommal). A megkereső munka felértékelődése tükrözi azt az ebben a fejezetben többször emlegetett szemléleti vitát, hogy miként tekintsünk a szerhasználó vagy függő személyekre: megvárjuk, míg eljutnak a mélypontig és segítséget kérnek, vagy pedig menjünk ennek elébe: keressük meg őket, és különböző technikákkal – többek között motiválással is – igyekezzünk segítő kapcsolatba vonni őket.