Észak-Amerikában az ártalomcsökkentő modell Kanadában ért el komoly sikereket. Az Egyesült Államok ugyanakkor meglehetősen közvetlen nyomást gyakorolt a kanadai politikai döntéshozókra belpolitikai kérdésekben, ez behatárolta az ártalomcsökkentés mozgásterét is. Egy HIV-ellenes kanadai emberi jogi szervezet tanulmánya szerint a kanadai szövetségi kormány 2004 és 2005 között 271 millió dollárt költött drogpolitikára, ennek 73%-a a büntető-igazságszolgáltatás költségeit fedezte. További 51 millió dollár (14%) ment terápiás programokra, 26 millió pedig koordinációra és kutatásra, míg prevencióra és ártalomcsökkentésre mindössze 10 millió dollár (2,6%). A „büntetőjogi megelőzés” nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: míg 1994-ben az összlakosság 28,5%-a próbált ki valamilyen illegális szert, 2004-ben már 45%-uk. A kriminalizáció ráadásul számos nem kívánt mellékhatással járt, így például a HIV-pozitív vancouveri injekciós droghasználók 20%-a a börtönben kapta el a vírust. Ezzel szemben a droghasználat ártalmainak csökkentését célzó programok tudományosan igazolható hatékonysággal működnek, mégis csupán a források töredékéhez jutnak hozzá. Az elmúlt években volt némi pozitív előremozdulás ezen a téren, hiszen 2001-ben a büntetőjogi beavatkozásokra még a források 95%-át költötték (DeBeck, 2006).