Egészen az 1980-as évek közepéig Ausztráliában az amerikai típusú zéró tolerancia drogpolitikája érvényesült. 1985-ben a Nemzeti Drogabúzus-ellenes Kampány (National Campaign Against Drug Abuse) elfogadása jelentette a választóvonalat, amely elsősorban közegészségügyi problémaként kezelte a drogkérdést. A drogpolitika koordinációját a Főállamügyészség hatásköréből az Egészségügyi Minisztérium alá helyezték át. Növelték a metadonfenntartó kezelésben részesülő heroinfüggők számát, 1987-ben pedig megindult az első tűcsereprogram. 1998-ban az ausztrál kormány átfogó vizsgálatot indított a tűcsereprogramok hatékonyságával kapcsolatban. A jelentés szerint Ausztráliában az injekciós droghasználók körében az alacsony HIV-fertőzöttségi mutatók (1,5%) első számú oka az, hogy az ország még időben bevezette az ártalomcsökkentő szolgáltatásokat, különösen a tűcserét. Egy vizsgálat szerint azokban a városokban, ahol bevezették a tűcserét, csökkenés következett be az új HIV-fertőzések számában, míg azon városokban, ahol nem működtek ilyen programok, növekedést regisztráltak (CDHA, 2002). A becslések szerint 1991-ben az ausztrál kormány 10 millió dollárt költött tűcsereprogramokra, és ezzel mintegy 3000 HIV-fertőzést előzött meg, amelyek kezelése 266 millió dollárjába került volna az adófizetőknek (Hurley és Butler, 2002). Az ártalomcsökkentő szemlélet bevezetése nem ment zökkenőmentesen, mindenhol éles politikai és társadalmi vita kísérte – különösen az ellenőrzött fogyasztói szobák felállítását. 1999-ben az Ausztrál Fővárosi Terület liberális kormányzata elhatározta az első kísérleti ellenőrzött belövőszoba létesítését, és arról törvényt is alkotott (Supervised Injecting Place Act). A pilótaprogram felügyeletére 2000-ben egy szakemberekből, rendőrökből, droghasználókból és gazdasági szakértőkből álló bizottságot hoztak létre. Az ENSZ kábítószerügyi konvencióinak végrehajtását felügyelő Nemzetközi Kábítószerügyi Ellenőrző Bizottság (INCB) megrovásban részesítette a canberrai kormányt, a programot pedig az egyezményekkel össze nem egyeztethetőnek minősítette. Michael Moore egészségügyi miniszter visszautasította a vádakat, mivel szerinte a belövőszoba nem sértette a nemzetközi jogszabályokban foglalt előírásokat. A kezdeményezést számos érdekvédelmi szervezet aktívan támogatta, így például egy olyan csoport, amely a drogtúladagolásban meghalt fiatalok szüleit tömörítette. A kisebbségi kormánynak azonban nem sikerült elfogadtatnia a parlamenttel a fogyasztói szoba költségvetését, így a programot elhalasztották, és azóta sem sikerült életbe léptetni (Gunaratnam, 2005).