Az intravénás droghasználat elsősorban Kelet-Európa térségeiben vált a járvány terjedésének fő hordozójává. 2003-ra az Oroszországban regisztrált HIV-fertőzött injekciós droghasználók száma elérte a 230 ezret, a hatóságok szerint azonban ez a szám jócskán alulbecsli a valódi fertőzött populáció nagyságát, amelyet a becslések 1–1,5 millióra tesznek. A WHO becslései szerint az 1997-ben HIV-fertőzéssel regisztrált személyek 90%-a injekciós droghasználó volt (Butler, 2003). A 144 milliós orosz lakosság körülbelül 1%-a HIV-fertőzött. Egy amerikai jelentés szerint a következő évtizedben a fertőzöttek száma akár 8 millióra nőhet, s ez a munkaerő 10%-ának kiesését és 11%-os HIV-prevalenciát jelenthet (NICR, 2002)! Ukrajnában a 49 milliós lakosságnak már jelenleg is több mint 1%-a HIV-fertőzött (UNAIDS, 2002). Oleksander Yaramenko, az Ukrán Társadalomtudományi Intézet vezetője 2003. februári jelentésében azt jövendölte, hogy Ukrajnában 2010-re 1,44 millióra fog nőni a HIV-fertőzöttek száma (Horodetska, 2003). Alapvető problémát jelent, hogy a HIV-pozitív droghasználók alacsony prioritást élveznek a hatékony antivirális (HAART) kezelés területén, és az állam a pénzügyi források hiányára hivatkozva gyakran megtagadja tőlük az ellátást – ezzel lassú és fájdalmas halálra ítélve őket. Az orosz hatóságok magatartását a HIV-járvánnyal szemben egészen 2003-ig a tagadás jellemezte: ekkor említette először Putyin elnök nyilvános beszédben a probléma létezését. A Globális Alap támogatása sokat javított a HIV-prevenciós és gyógykezelő programok helyzetén (Wolfe, 2005).