A negatív példák ellenére az ártalomcsökkentés az elmúlt években komoly előrelépést könyvelhet el számos ázsiai országban, amelyek közül ki kell emelnünk Iránt, amely a kilencvenes években drogtermelő országból rohamos gyorsasággal vált fogyasztói célországgá. Jelenleg Iránban él a világon a legtöbb opiátfüggő, számuk a kormány becslései szerint 2001-ben elérte az 1,2 milliót, nem hivatalos becslések szerint azonban meghaladta a 3 millió főt is (Narcotics Control Strategy Report, 2001). A globális heroinkereskedelem növekedésének köszönhetően a tradicionális ópiumszívásról a lakosság egyre nagyobb része tér át a heroin injektálására: a heroin olcsóbb (2000-ben mindössze 3-4 dollárba került egy gramm heroin), és könnyebben elrejthető a hatóság elől, mint a nyers ópium (Razzaghi, 1999). Az 1979-es iszlám forradalom utáni Iránban a drogterápiás központokat bezárták, és kényszermunkatáborokra cserélték, a drogproblémát a kereskedők nyilvános kivégzésével próbálták visszaszorítani. A heroinhasználat az egyik fő közellenségnek számított, a heroinhasználóknak komoly stigmával és diszkriminációval kell megküzdeniük a társadalmi élet minden területén, nem beszélve a börtönbüntetés kockázatáról. Az ezredfordulón a HIV-járvány Iránban is tömeges méretűvé vált az injekciós droghasználók körében, és ez egyre jobban aggasztotta a hatóságokat, nyitottá téve őket a szigorú büntetőjogi eszközök alternatívái iránt. 1999-ben megnyílt az első perzsa drogambulancia, a Persepolis, amely ártalomcsökkentő szolgáltatásokat is nyújtott. Több ezer kliensüket részesítették szubsztitúciós terápiában, megkereső munkásaik elérték a rejtőzködő injekciós droghasználók jelentős részét, akiknek steril injekciós felszerelést és HIV-prevenciós információkat juttattak. A hatóságok felbuzdultak az ártalomcsökkentő beavatkozások sikerén, az igazságügyi miniszter szerepét betöltő ajatollah rendeletben utasította a hatóságokat a metadonfenntartó és tűcsereprogramok támogatására. Mi több, 2003-ban bevezették a szubsztitúciós terápiát a börtönökben is (Nissaramanesh, Trace és Roberts, 2005).