Mint utaltam rá, a keretek adottak voltak, miképpen a módszer is. A PLISSIT-modell, bár nem tartalmaz szigorú megkötéseket az egyes témakörök egyéni vagy csoportos feldolgozása során, mégis adott a tíz témakör által. Tekintettel az alapítvány időbeli, térbeli és anyagi lehetőségeire, 10 alkalomra szerződtünk. Az alapítvány erre a célra elkülönített helyiségében, egy kerek asztal körül ülve találkoztunk az első alkalommal. Nyolc nő jelent meg ekkor, akik között a volt kolléganő is szerepelt. Az életkori átlag 30 év körüli volt. A legfiatalabb 19 éves, a legidősebb 51 éves volt ekkor. Többségük 20 és 35 év között. Volt közöttük absztinens heroinhasználó, absztinens kokainista, absztinens alkoholfüggő, józan kodependens és két érdeklődő főiskolai hallgató, akiknek a családjában volt addikt személy. Az adatokból nyilvánvalóan kiderül, hogy nem statisztikai elemzésről lesz szó. Az elemzés tárgya elsősorban az adaptálni kívánt módszer alkalmazhatóságára szorítkozik. Lehetséges-e nyolc nővel 45 perc alatt tematikus ülést tartani megadott struktúra alapján, 10 egymást követő alkalommal? Megállapodtunk a keretekben, majd röviden elmondtam az alkalmazott felépülési modell témaköreit, struktúráját. Azaz itt és most rendelkezésre áll 45 perc, amit nyolcan szeretnének megosztani. Ebbe az időkeretbe a rövid ismertető után egy rövid bemutatkozás és problémafelvetés fér bele. Arra biztattam őket, hogy próbálják röviden megfogalmazni a csoporttal kapcsolatos elvárásaikat. Jeleztem ugyanakkor, hogy én felelek az időkeret betartásáért, ezért ne vegyék udvariatlanságnak, ha időnként valakit megállítok a mondandója közben. Az első alkalom úgy telt el, hogy a végén mosolygó arcok és várakozással teli tekintetek vettek körül, pedig az életük legnehezebb témái kerültek előtérbe. Sikerült ezekről úgy beszélgetnünk, hogy magam is meglepődtem, azaz sikerült olyan tárgyszerű hangvételt és problémakezelési stílust bevezetni, amely az első és legfontosabb közös élményalappá vált. Valahogy így fogalmazhatnánk meg egy mondatban: „Ne sokat szenvedj, inkább csak a lényeget mondd röviden!” Megtapasztalták, hogy nem a végtelen időbe nyúló szenvedésekkel teli beszélgetés vagy a panaszkodás az egyetlen forma a súlyos női történetek megosztására, hanem az „itt és most van öt perced” keretben is el lehet helyezni biztonsággal. A következő alkalmakkal már normává lépett elő ez a kommunikációs forma, és egyre kevésbé kellett moderálnom a beszélgetést, már ők maguk is tudták kezelni.