A Franciaországban élő Varga több tanulmányában is foglalkozik fiatal toxikománok szüleinek életútjával és személyiségfejlődésével. Mint egy szülők pszichoterápiájára specializálódott fogadóközpont vezetője igen nagy jártassággal rendelkezik ezen a területen. Tapasztalatai szerint a később toxikománná váló gyerekek szüleinek történetében halmozott traumatizáció figyelhető meg. Ennek kezdete többnyire saját gyermekkorukra nyúlik vissza, és anyjukkal való kapcsolatukhoz köthető. A továbbiakban a traumatizáció sorozatosan megismétlődik, a szülő személyisége egyre mélyebben sérül, mert – ahogy Masud Khan feltételezi – az anya által biztosított védőernyő és „kisegítő én” elégtelen. Már a korai időszakban gyakori a szeparáció, az elhagyás vagy valamelyik szülő halála. A viszontagságos gyermekkor után az ifjúkorba lépve túl korai autonómia tapasztalható. A fiatal szinte átmenet nélkül lép be a felnőtt világba, ott hirtelen nagy felelősséget vállal, és sebezhetőségét elrejtve viselkedésében defenzív, fokozottan alkalmazkodó. Párválasztásában infantilis tendenciák lelhetők fel. „A korai pregenitális impulzusok döntő szerepet játszanak a párválasztásban. Az oralitás, a hiány, a narcisztikus sérülés néha olyan viharos kárpótlást kereshet egy idealizált találkozásban, amelynek elvesztését – tekintettel a kisgyermekkor törékeny rétegeire – nagyon nehéz elviselni.” (Varga, 1993.) A saját gyermek megérkezésével kapcsolatosan pedig így ír a szerző: „A gyerek érkezését meg fogja határozni az a körülmény, hogy szülei milyen fogadtatás kíséretében jöttek világra. A korán árván maradt Laiosz nem tehetett mást, csak azt, hogy újra átélette fiával, Oidipusszal az apai elhagyás általa már elszenvedett tragédiáját. Mások pedig egy túlkompenzáció hevében rálicitálnak a szeretetre és a bőségre. Egyetlen törés, egyetlen frusztráció sem érheti a gyermeket, akit annyira vártak.” A felnövekvő gyermekkel aztán tudattalanul „újraéletik” saját korábbi traumáikat (elválás, elhagyás, csábítás, túlvédés), és a feldolgozatlan problémák óriási erővel lépnek színre a gyermek serdülőkorától kezdve. Fonagy és Target koncepciójával összhangban Varga rámutat, hogy „...a fiatal toxikomániája egy generációkon át íródó tragikus történet végkifejlete, egy olyan ismétlődő traumatizáció tetőpontja, amelyről a főszereplők is ritkán tudnak” (Varga, 1993).