A pszichoterápia a 19. század végén a medicinán belül, orvosi gyógymódként jött létre. Felismerték, hogy a tünetek és panaszok mögött lelki tényezők állhatnak, megszületett a lelki betegség koncepciója, és erre lélektani eszközökkel próbáltak hatni (Csabai, 2007). Szuggesztió, hipnózis, majd terápiás beszélgetés, és később sokféle pszichológiai módszer került ebbe az eszköztárba. Később a kialakult helyzetet a pszichoterápia medicinális modelljének szokták nevezni. Ez a modell részben ma is él, és sok olyan következménye van, amely nehézségeket okoz, és vitákat vált ki. Sokan kételkednek abban, hogy a lelki eredetű tünetek, a viselkedés problémái joggal tekinthetők-e betegségnek, a szomatikus gyógyításban működő betegszerep és a terapeuta-beteg kapcsolat alkalmas-e a pszichoterápiás feladatokra, továbbá a pszichoterápia költségei kit terheljenek, betegbiztosítási rendszereket-e. Később több más modell is kialakult, a medicinális paradigma fennmaradását segítette az orvoslásban a biopszichoszociális szemlélet elterjedése, amely felváltotta a korábbi – sokak szerint dualistának mondott – megkülönböztetést a testi és a lelki között, és a testi betegségekben is fontossá váltak, és gyógyítási feladattá lettek a viselkedési, illetve pszichés problémák.